Garrett: 8 - 9. fejezet

8. Fejezet

Fordította: Sienna

Olivia

– Ideges vagy? – kérdezi Stevie, miközben halálra szorítja a kezem. Ma igazán túlzásba esett az öltözködés terén, fehér V nyakú pólót visel, levágott szárú farmerrel, mely olyan magasan van kivágva, hogy a zsebek is kilátszanak, és egy rózsaszín flitteres mellényt a gallér körül szőrmével.

– Nem, de te egyértelműen az vagy – mondom, miközben kiszabadítom a kezem, és megrázom, hogy újra legyen vérkeringés benne. – Úgy tűnik, az Ativan működik.

Hála Istennek.

Dr. Yoffman felírt egy szorongásgátló gyógyszert, amit a csontvelő biopszia előtti reggelen kellett bevennem. Kb. húsz percen belül teljes nyugalmat éreztem és nem aggódtam azon, hogy hamarosan keresztül döfi a csontomat.

– Jól vagyok – mondja Stevie, de látom a homlokán lévő ráncokból, hogy aggódik. Ha elmondanám neki, hogy ráncolja a homlokát, totál kiborulni, úgyhogy inkább tartom a szám.

Hálás vagyok, hogy Stevie itt van velem. Nagyon szerencsés vagyok, hogy ő és Sutton felváltva… velem együtt élik át ezt a folyamatot. Tegnap este hosszan beszélgettem az anyukámmal és nagyon szomorú, hogy nem lehet itt mellettem. Van még egy kis szabadsága, és rögtön jött is volna, de lebeszéltem róla, hogy várjon addig, míg elkezdem a kezeléseket. Arra gondoltam, akkor szeretném igazán magam mellett tudni.

– Miss Case! – hallom az ajtóból. A hang felé fordulok és Dr. Yoffman asszisztense áll ott, kezében a törzslapommal. A pulzusom kissé megemelkedik, de nem érzem azt a szorító nyomást a mellkasomban, amit reggel a zuhanyzóban éreztem.

Reggel, amíg készülődtem, megpróbáltam a gondolataimat Garrett köré összpontosítani. A múlt éjszaka sokkal több volt, mint amire valaha is számítottam. A szex számomra soha nem lesz már ugyanaz, így egy percig sem haboztam, amikor Garrett elhívott ma estére is.

Nos, talán egy pillanatnyi habozás volt csak. Egy részem kissé bűnösnek érezte magát, hogy arra használom őt, hogy a rákot kiverje a fejemből, a másik részem pedig azért érezte bűnösnek magát, mert nem osztom meg vele a problémáimat. De majd beleszédültem, hogy újra láthatom, így mikor a forró zuhany alatt álltam, és elkezdtem pánikolni, eszembe jutott, hogy milyen is volt, amikor múlt éjjel bennem volt.

Kissé megdöbbentem, hogy ismételten elhívott. Amikor merészen elhatároztam, hogy lefekszem vele, totál arra számította, hogy ez egy egy éjszakás kaland lesz. Elöntött az öröm, mikor ismét elhívott… de megpróbáltam nem kimutatni, mivel tudtam, hogy Garrett többször is elment már ugyanazzal a nővel. Úgy tűnik három a határ nála, így talán egy vagy két éjszakám van még vele, és ezt elfogadom. Ahogy azon sem aggódom, hogy az Ativan okozta nyugalomban elmerüljek, élek a lehetősséggel, amit a Garrett nyújtotta figyelemelterelés kínál.

Csak tekintsük őt magát a drognak.

Felállunk, Stevie és én követjük a nővért a vizsgáló szobába. Észreveszek egy kék papírruhával borított tálcát, a vizsgálóasztal mellett: rajta egy óriási tű és egy hosszú fecskendő szerű dolgot kék fogantyúval.

Oké… a vérnyomás most már növekszik.

Veszek egy mély levegőt, lassan kiengedem és megpróbálom Garrett emlékével kitölteni az elmém. Néhány pillanatig működik is, aztán az nővér elvonja a figyelmem és egy nagy papír takarót nyújt át.

– Le kell vetkőznie… mindent deréktól lefelé. Ezt maga köré tekerheti.

– Oké – mondom és elveszem a papírt tőle.

– Az Ativant az utasításoknak megfelelően szedte be? – kérdezi, miközben kinyitja a törzslapomat.

– Igen… körülbelül fél órája.

– Jó, akkor a hatását már éreznie kell – mondta mosolyogva. – Az eljárás egyszerű és gyors.

Bólintottam egyet, a torkom olyan száraz volt, hogy kételkedtem benne, hogy akár egy hang is el tudná hagyni a számat.

– Dr. Yoffman hamarosan itt lesz – mondta, és már el is ment.

Stevie hátat fordít nekem míg levetkőzök. Miután körbetekertem magamat a papírlappal, ügyetlenül felmászok a vizsgáló asztalra, és a kissé remegő kezeimet az ölembe teszem. Idegesen himbálom a lábaimat előre és hátra, miközben várakozok.

– Minden rendben lesz – mondja Stevie, miközben az asztal mellé lép és a hátamat simogatja.

– Persze – mondom hamis optimizmussal, utálom, hogy közben a hangom is beleremeg.

Stevie elém lép, kezeit a vállamra téve közel hajol hozzám.

– Te vagy a legbátrabb, legtökösebb lotyó, akit ismerek. Csodállak azért, ahogy eddig kezeltél mindent. A rákot meg fenéken fogod billentetni… tudom, hogy így lesz.

– Bassza meg, igen. – Szavaitól mérhetetlenül bátrabbnak érzem magam.

– Tehát, amíg várakozunk… meséld el a múlt esti randidat. És abszolút nem érdekel, hogy mit ettetek és hogy miről is beszélgettetek. Én a szexről akarok hallani. Lökjek csajszikám.

Kuncogva, kinyitom a szám, hogy apróbb részleteket közöljek vele, de kinyílik az ajtó és látom, hogy Dr. Yoffman sétál be a nővérrel a nyomában.

Melegen rám mosolyog, miközben becsukja az ajtót, majd tekintete a teljes rózsaszínben tündöklő Stevie felé fordul. Vigyorog és a kezét nyújtja.

– Dr. Yoffman vagyok.

– Én pedig a legjobb barátja vagyok, Stevie. Ez az eljárás fájni fog? – kérdezi, miközben kezet fog a doktorommal, szemei pedig könnyben úsznak.

– Nem lesz túl fájdalmas – mondja Dr. Yoffman. – Jól el lesz majd érzéstelenítve. Szeretném, ha az eljárás alatt végig a feje mellett állna… és közben meg is foghatja a kezét.

– Rendben – mondja Stevie rekedt hangon.

Dr. Yoffman felveszi a nővér által otthagyott törzslapot és átlapoz néhány oldalt. Felém fordulva becsukja a mappát, és a mellkasához emeli, majd keresztezi a kezeit rajta.

– Szóval megjött a vérkép és a CT eredmény is. A CT gyulladt elváltozást mutat a tüdején, ezek és a korábbi tünetei alapján, szeretném megkezdeni a kezelést és úgy kezelni, mintha a negyedik stádiumú daganata lenne.

– Ez a legrosszabb fajta? – suttogom félve.

– Igen – mondja, miközben az asztalra dobja a mappát. Odasétál hozzám, kinyújtja a kezét és megszorítja a vállam. – De ahogy már korábban is mondtam, ez a betegség kezelhető. Jó esélyünk van arra, hogy remisszióba fordítsuk. Ezért szeretném már holnap elkezdeni a kezelést.

– Ez mit jelent? Elkezdeni a kezelést?

– Egy Rituxin kombóval fogok kezdeni, amely egy immunterápiás gyógyszer, illetve bendamusztinnal, ami egy kemoterápiás gyógyszer. Holnap megkapja mind a kettőt, a Rituxint és a bendamusztint is intravénásan, majd egy nappal később még egy adag bendamusztint. Négy hetente elvégezzük ezt a kezelést hat alkalommal. Megismétlem a korábbi vizsgálatokat a kezelés felénél, hogy lássuk hogyan reagál, illetve újabb csontvelő biopsziát csinálunk a hatodik alkalom után, és remélhetőleg a daganat összébb megy.

– És mik a mellékhatások? – kérdezem csendesen. – Úgy értem…. tudom, hogy azt mondta nem fog kihullani a hajam, de biztos, hogy történni fog valami, ugye?

– Lehet, hogy egy kicsit majd rosszul érzi magát. A kezelés előtt adunk majd émelygést gátló gyógyszert, otthonra is adunk belőle, de néhány napig rosszul érezheti magát. Utána elvileg rendben lesz.

– Esetleg valami más?

– Figyelemmel kísérjük a véreredményét… jelenleg épp vérszegény, erre felírok egy kis vasat. Mivel a kemoterápia megakadályozza a sejtek osztódását, ez befolyásolhatja a fehér, illetve vörös vérsejtek számát, különben pedig ez a kezelés meglehetősen enyhe, ezért nem okozhat túl sok problémát.

Oké, ez nem hangzik olyan rosszul. Mély levegőt veszek, lassan kifújom és rámosolygok a dokira.

– Rendben. Ezt meg tudom csinálni. Szóval, kezdjük is el a mókát, amíg hat az Ativan.

Dr. Yoffman nevetve megfordul, hogy megmossa a kezét a mosdókagylóban.

– Ezt már szeretem hallani. Feküdjön a bal oldalára. Stevie…maradjon a fejénél és tartsa szorosan a kezét. Ez nem lesz túl fájdalmas, de tudom, hogy minden nagyon ijesztő. Végigvezetem az egész eljáráson majd magát.

Az oldalamon feküdve, magamhoz szorítom a körém tekert papírtakarót, hogy elrejtsem magam Stevie elől. Nem mintha zavarná őt, de nem is tudna mit kezdeni vele. Erre gondolva, magamban kuncogok.

Stevie a fejem mellé áll és megfogja a kezem.

– Tehát, valami olyasmit mondtál korábban, hogy múlt éjszaka forró szexben volt részed Garrettel.

Felegyenesedem és gyakorlatilag sikoltok – Te seggfej… ez nem a megfelelő hely erre.

– Igen – mondja Dr. Yoffman szárazon, miközben odasétál a vizsgáló asztalhoz és a vállamnál fogva vissza tessékel a megfelelő pozícióba. – Szeretnénk a vérnyomását stabilan tartani, szóval ne beszéljenek forró szexről, mialatt a biopsziát csinálom.

Stevie elvörösödik és bocsánatkérést mormol. Kinyúlok és mellkason csapom egy figyelmeztető pillantás kíséretében, hogy viselkedjen, majd megfogom a kezét és jó erősen megszorítom. Félénken rám néz, majd a szemével elkezdi követni Dr. Yoffmant, mialatt felkészül a mintavételre.

Nem látok semmit, de hallom, ahogy a doki zörög, a kerekek nyikorgását a műszertartó kocsin, amin a műszereket tartja, majd a gumikesztyű csattanást.

Dr. Yoffman lehúzza a papírtakarót rólam, az engem érő hideg levegőből sejtem, hogy a derekam, illetve a fenekem egy részét nem takarja semmi se.

– Rendeben Olivia, szeretném, ha lábait a mellkasához húzná.

Úgy teszek, ahogy kéri és már érzem is a nyomást a derekamnál, közvetlenül a jobb csípőcsontom felett.

– A keresztcsont tetejét keresem. Ott fogok majd a tűvel behatolni. – Mélyen körbe nyomogat, majd valami hűvöset, nedveset érzek. – Csak megjelölöm filccel.

Egyre több nedvességet érzek, ahogy körbedörzsöli a bejelölt területet, és Dr. Yoffman azt mondja:

– Ez egy kis Betadine és egy steril kendővel lefedem a helyet.

Kezei rám nyomnak valamit, majd le is simítják azt.

Hallom, hogy valami csörög a tálcán, és látom, hogy Stevie szeme elkerekedik és egészen el is sápad.

– Egy kis lidocaint fogok most befecskendezni magának. Ez egy kicsit csípni fog.

Alig érzem a tű szúrását, és azt gondolom magamban, ez nem is annyira vészes.

– Most egy kicsit mélyebbre fogok hatolni a tűvel, hogy a csont körül is el tudjon zsibbadni – mondja Dr. Yoffman, de még mindig alig érzek valamit. Néhány másodperccel később, annyit mond: – Kész is.

Stevie nagyot nyel és odahajol hozzám.

– Szent szar, jó nagy tű volt.

– Alig éreztem – mondom neki megnyugodva, és a kezével erősebben szorít.

– Oké Olivia… egy apróbb metszést fogok ejteni – mondja Dr. Yoffman nyugodtan. – Nem fogja érezni.

Igaza van… nem érzek semmit.

– Most beteszem a Jamshidi[1] tűt... lehet, hogy egy kis nyomást fog érezni.

Stevie egyre sápadtabbá válik, majd egyre zöldebb lesz az arca. Szemével rám fókuszál, és egy tétova mosolyt küld felém.

– Ez semmiség – mondja rekedten. – Csak egy aprócska tű.

Kuncogok és megszorítom a kezét, viccesnek találom, hogy én vagyok az, aki vigasztalja.

– Rendben… a tű a helyén van. Most felteszek egy fecskendőt és leszívok egy kis csontvelőt. Ez az a rész, ami kicsit fájhat. Mély levegő.

Úgy teszek, ahogy kéri, majd egy áramütés szerű érzés csapódik a csípőmbe, összeszorítom a fogaimat.

– Ó… jaj, oké… ez fáj – motyogom, de akkor elmúlik az intenzív érzés.

– Jól csinálja, Olivia – mondja Dr. Yoffman. – Most fogok csontvelő biopsziát venni. A mintavételi tűt a csontjába fogom nyomni. Lehet, hogy még több nyomást fog érezni, de nem szabadna fájdalmasnak lennie. Csak legyen egy kis türelemmel és tartson ki.

Fogalmam sincs, hogy Dr. Yoffman mit is csinál épp, de a testem összevissza rázkódik, Stevie pedig szorosan összezárja a szemét.

– Jól vagy? – kérdezem.

– Nem. Soha többé nem leszek jól – nyafogja, tenyere izzadt és az enyémbe dörzsöli.

– Hé... minden oké – dörmögöm neki. – Nézz rám.

Kinyitja a szemeit és rám szegezi őket, könnycseppekkel telnek meg.

– Sajnálom, hogy ilyen gyáva kukac vagyok.

– Nem vagy az. Itt vagy velem, és ez elég sokat elárul. És gondolj csak arra, hogy ha… itt végzünk… elmegyünk kávézni és elmesélek mindent a tegnap esti randimról, Garettel. Oké?

Stevie nagyot nyel, bólint egyet és kipislogja a szemeiből a nedvességet. Az alsó testem továbbra is előre hátra ingadozik, és elképzelem, hogy Dr. Yoffman épp most veri a tűt a csontomba. Furcsa mód… nem fáj annyira.

– Szóval, randija volt múlt este? – kérdezi Dr. Yoffman derűse.

– Egy profi jégkorongozóval randizik – mondja Stevie csillogó szemmel, és megkockáztatja, hogy felpillantson Dr. Yoffmanra.

– Ó, mesélje el – mondja Dr. Yoffman.

– Garrett Samuelsonnal találkozgat – szállítja az infókat Stevie, mielőtt én egy árva szóhoz is jutnék. – És doki, nagyon SZ – E – X – I.

Dr. Yoffman nevet.

– Ezekről a dolgokról nem tudok, de egy fenomenális játékosról beszélünk. Szerencsénk volt, hogy tavaly megszereztük. Oké... megvan a minta. Most eltávolítom a tűt.

Nem érzek semmit, csak némi gyengéd nyomást.

– Nincs szükség öltésre. Csak egy apró kötést teszek rá, amit kicsit később eltávolíthat.

Hallom, hogy leveszi a kesztyűjét, Dr. Yoffman és Stevie segítenek felülni.

A nővér elviszi a mintát a szobából, és Dr. Yoffman ismételten megmossa a kezét.

– Nagyon ügyes volt, Olivia. Bárcsak minden betegem ilyen bátor lenne.

– Nem is volt olyan rossz – mondom tűnődve. – Bár lehet, hogy az Ativan beszél belőlem.

Dr. Yoffman nevetve szárítja a kezét. Megfordul, és azt mondja:

– Lehet, hogy ebben igaza van. Csak vegyen be ibuprofent, ha szükségét érzi. A recepción beütemezik a holnapi kezelésre, négy hét múlva találkozunk, amikor megcsináljuk a második kört. Jelentkezek, amint megjött a biopszia eredménye, illetve szükség van még egy CT-re is.

– Három nap múlva esedékes – mondom a dokinak.

– Jó – mondja elismerően. – Közben, ha bármilyen kérdése vagy aggálya lenne, hívjon nyugodtan. Jó kezekben van Olivia. Ezt megígérhetem.

– Köszönöm Dr. Yoffman. Nagyon kedves volt – mondom neki.

Nevetve indul az ajtó felé. Fejét csóválva azt mondja:

– A legtöbb betegem nem ezt mondja, miután beledöftem a csontjukba. Köszönöm Olivia. Feldobta a napomat.

Miután a doki kiment, Stevie segít leszállni az asztalról és gyorsan felöltözök.

– Na menjünk vegyük meg azt a kávét – mondom neki.

– És minden szexi részletet tudni akarok – emlékeztet. – Sok-sok piszkos kis részletet. Szükségem van valamire, hogy kiverjem a fejemből ezt az eljárást.

– Tényleg olyan rossz volt?

– Ó istenem, Olivia… látnod kellet volna. Összevissza forgatta azt a marha nagy tüskés valamit, hogy a csontodba hatoljon. Olyan volt mintha egy csavart húzna meg, vagy valami ehhez hasonló. Kiborított.

– Uhh, nos, örülök, hogy nem láttam. Nem volt túl fájdalmas. Kivéve, mikor kiszívta a csontvelőt. Basszus az nagyon fájt.

Stevie egy meleg medveölelésbe burkol, a mellényén lévő kis flitterek az arcomba vájnak, miközben a vállának dőlök.

– A bátor csajom. Olyan bátor voltál.

Stevie ölelésében maradok, hagyom, hogy megvigasztaljon. Igen… nem fájt annyira, de nagyon félek attól, ami még előttem áll.

– Nagy szerszáma van, ugye? Mondd, hogy igazam van – mondja Stevie, miközben a karamell macchiato-ját fújja, hogy lehűtse.

– Erről nem mesélek neked semmit sem – mormogom, miközben a jeges kávémat kortyolgatom. – Ezek a részletek csak rám tartoznak.

– Aha – kiáltja Stevie, és a Starbucksban minden szem rá szegeződik. Felém hajolva azt súgja oda nekem –, tehát vannak részletek, szóval pontosan tudod, hogy mekkora a csomagja, és arra tippelek, hogy pontosan tisztában vagy vele, hogyan dolgozik azzal az adott berendezéssel.

Kuncogok, és az arcom tűzpiros, de tartom a szám. Igen, vannak olyan részletek, amelyek rám tartoznak a múlt éjszakával kapcsolatban. Ezek megmaradnak az emlékezetemben, és majd akkor merítek belőlük erőt, mikor a csúfságot ki akarom a fejemből űzni.

– Nem gondoltam, hogy meg fog történni – töprengek hangosan. – Úgy értem… nem akartam megtenni, de nem tudom… csak…

– Csak valami jóra vágytál, izgalmasra… valamire, ami elfelejteti veled a gondokat – helyesel egyetértően Stevie. – Én annyit mondok, jól tetted csajszikám. Találkozol még vele, vagy csak egyszeri dolog volt?

– Ma este újból találkozunk, de őszintén szólva… Garrett nem az, akivel hosszú távra lehet tervezni, és jelen pillanatban velem se nagyon lehet.

– Hagyd ezt abba – mondja Stevie lepisszegve engem. – Soha többé ne mondj ilyet. Te és én együtt fogunk megöregedni. Mesésen fogok kinézni nyolcvan éves koromban, mert rengeteg botox és szépészeti kezelésem lesz, és egy csodás flitteres takarom, amivel a csontos lábaimat betakarom. Te pedig egy gyönyörű ezüstróka leszel, egész nap a tornácon ülünk és mimózát szürcsölgetünk.

Mosolygok ezen az elképzelésen, hogy ilyen dolgokkal dicsekszik. Ez egy gyönyörű kép, és szeretném, ha ez be is következne. Bár volt egyfajta elképzelésem, mikor nyolcvan leszek a gyerekeim és az unokáim vesznek majd körül, nem pedig a flitteres paplanba csomagolt Stevie.

– Úgy tűnik, hogy a következő napokban nem kell dolgoznom – mondom Stevie-nek elgondolkodva. – Legalább is holnap, majd a rákövetkező napon, amíg megkapom a kezelést, majd az azutáni napon is késni fogok, mivel akkor lesz a PET-scan. Még akkor is, ha beteg lennék, betehetünk egy szemetest a tervező asztal mellé, hogy abba hányjak.

Poénomat hallva Stevie igen rémült arcot vág.

– Nincs az az Isten. Legalább egy hét szabadságot szeretném, ha kivennél. Többet, ha arra van szükséged. Majd én viszem az üzletet.

– Stevie – mondom figyelmeztetően –, nem akarom, hogy úgy kezelj engem, mintha rokkant lennék. A mindennapi rutin kell nekem és ez nekem a munka.

– Nem bírom a hányást. Rosszul leszek tőle – mondja határozottan.

– Akkor megígérem, hogy a fürdőszobába megyek. De komolyan, nem hallottad mit mondott Dr. Yoffman. Ad majd olyan gyógyszert, ami segíti az émelygést leküzdeni, és hogy csak néhány napig fog tartani.

– Nem szabad túlzásba esned. Ígérd meg, hogy hallgatsz majd a testedre, ha pihenésre van szükséged, akkor pihenj. Ami azt jelenti, hogy következő napokban Garrettet távol kell tartanod.

Ó Istenem. Erre nem is gondoltam. Nem terveztem, hogy bármit is megosztok Garrettel, mivel azt feltételeztem, hogy a ma este után soha többé nem találkozunk. Valójában tisztában vagyok vele, hogy a ma este lesz az utolsó, mert a kezeléseim miatt a szex kimarad majd az életemből.

A ma este még az enyém. Még egy éjszaka Garrettel, és biztos vagyok benne, hogy eszméletlen éjszaka lesz a mai is, de utána itt az idő, hogy elváljanak útjaink. Neki több lehetősége van partizni, nekem meg a rákkal kell harcolnom.

9. fejezet

Fordította: Christina

Garrett

Betolom a Fleurish ajtaját és besétálok. Nem tervezem felvenni Oliviát nyolcnál előbb a lakásán, de kibaszottul nem bírok magammal. Látni akartam őt korábban.

Stevie segít egy vásárlónak… valami nagydarab, gengszterképű pasinak, sunyi ábrázattal az arcán. Úgy sejtem, azért van a boltban, hogy bocsánatkérő virágot vegyen.

Stevie feje felém fordul és egy ragyogó, mindentudó mosoly villan fel az arcán.

– Szia, Garrett. Hátul van.

A srác Stevie mellett egy gyors pillantást vet felém, majd újra rám néz, ahogy felismer engem.

– Szent szar… te Garrett Samuelson vagy. A barátnőm és én nagy rajongóid vagyunk. Sosem hagyunk ki egy meccset sem.

Odasétálok hozzá, majd felé nyújtom a kezem. Szarrágó mosollyal az arcán megrázza a kezem.

– Hello, ember. Örülök, hogy találkozunk – mondom neki. – Virágot vásárolsz?

A mosoly elhalványul az arcán.

– Ja… összevesztem a barátnőmmel és remélem, hogy ezek majd rendbe hozzák.

– Nos, nekem azok a fehérek tetszenek, apró sárgával a közepén – mondom, a szekrényen lévő vázára mutatna.

– Nagyszerű választás – kiált fel Stevie és benyúl, hogy elérje a virágokat. – Semmi sem tudja azt mondani, hogy „sajnálom”, mint ezek a boldog százszorszépek.

– Oké – mondja a srác hezitálva. – Biztos. Ez működni fog.

– Tudok valamit, ami még ennél is jobb lehet – mondom, ahogy egy ötlet kipattan a fejemben. Hátat fordítok nekik, odasétálok a pénztárhoz és azonnal meglátom, mire van szükségem. Megragadok egy darab papírt a nyomtatóról, ami egy alacsonyabb polcon nyugszik és egy fekete szövegkiemelőt és sietősen lefirkantok pár szót.

Visszasétálok Steviehez, kiveszem a kezéből a virágokat, közel tartom az arcomhoz, majd a papírt a másik oldalra teszem.

– Egy bocsánatkérés még jobb egy személyes üzenettel, nem igaz?

Mindketten elolvassák, amit írtam, majd nevetni kezdenek. A srác előkapja a telefonját, majd csinál rólam pár képet. A legbocsánatkérőbb, legsimulékonyabb arckifejezést öltöm, eltúlzom a kamera kedvéért.

– Haver… picsába, te vagy a legmenőbb srác, akivel valaha találkoztam – mondja a pasi hálásan, majd elém tartja az egyik képet, amit rólam csinált. Úgy nézek ki, mint egy kibaszott idióta, de a csaja ettől padlót fog majd.

Az írás az arcom mellett ezt mondja:

„– Igazán sajnálja. Kérlek, bocsáss meg neki.”

Átnyújtom a srácnak a virágokat, majd a darab papírt Stevie elé lököm.

– Az én munkám itt véget ért. Sok szerencsét, haver.

Elfordulok tőlük, hogy hátra menjek, gyorsan odaérek, amikor meglátom, hogy Olivia ott áll, lezseren a bejárathoz dől, hogy feldíszítse azt, vigyorogva bámul rám. Lenyűgöző és azon tűnődöm, hogy vajon hozzászokok majd valaha is ahhoz, a rajtam gyorsan végigszaladó örömhöz, ami az egész testemen végigömlik, amikor megpillantom. Sosem éreztem még ilyet korábban, és bár ez páratlan szenzáció, határozottan kellemes.

Nem visel mást, csak egy kifakult farmert, edzőcipőt és egy pólót, ami a Fleurish nevet viseli, messze ő a legszexibb nő azok közül, akikkel valaha együtt voltam. Picsába… és még a haja is abban a lófarokfonatban van, remélem, hogy ezeket éjszakára is így hagyja. Lesz valami, amit a kezembe ragadhatok, miközben hátulról teszem be neki… és határozottan ez a menetrend ma estére.

– Túl sok vagy – mondja kötekedve.

A legártatlanabb ábrázattal nézek rá.

– Miért? Fogalmam sincs, miről beszélsz.

A vállam mögé pillantva biccent egyet.

– Nemcsak azt intézted el, hogy a barátnője megbocsájtja neki a vétkeit, de bizonyosan meg is fogja fektetni őt ma este.

Lassan odasétálok hozzá, a szemei melegséggel telnek meg, ahogy közeledek felé. Féltem attól, hogy esetleg nem lesz boldog, hogy láthat engem, hogy betörök a munkahelyére, meg minden, de úgy tűnik, sikerült elbűvölnöm őt az akciómmal.

Érte nyúlok, bedugom az ujjbegyeimet a farmerja övrészébe és egy kicsit megrántom, hogy közelebb húzzam magamhoz. Suttogva mondom neki:

– Azon tűnődöm, hogy vajon neked is szereznem kell-e virágot, vagy valamit, hogy megbizonyosodjak afelől, hogy lefekszel velem.

Felnéz rám elnehezült, sötét pillái alól, zöld szemei huncutul csillognak.

– Hmm, nem. Az eddigiek magukért beszélnek. Azt hiszem, ma este zöld utat kapsz.

– Nagyszerű – mormogom, majd a halántékához érintem az ajkam. Egy picit megremeg, majd elhúzódik tőlem.

– Szóval mit csinálsz itt? – kérdezi derűsen, ahogy megfordul és visszasétál oda, ahol az előbb ügyködött. Na, pont ez az, amiért szeretem őt. Nem dobja hanyatt magát tőlem, nem könyörög a figyelmemért. Nem arról van szó, hogy vitába szállnék vele, ha megtenné, de tudja, hogy nem kell megtennie. Szeretem benne ezt a tökös hozzáállást.

Követem Oliviát, érdeklődéssel nézek körül a szobában, ahol dolgozik. Egy nagy rozsdamentes acél hűtő pihen az egyik fal mellett, míg a másik, plafontól falig polcokkal van felszerelve, üvegvázák, agyagedények vannak rajta, és még egy teljes sor egyéb cucc, amiről fogalmam sincs, hogy micsoda. Gondolom olyan dolgok, amik a rendelésekhez szükségesek. Egy hatalmas körasztal pihen a szoba közepén és egy súlyosnak kinéző virágkosár áll rajta.

– Nem tudtam várni nyolc óráig, hogy lássalak. Csak gondoltam, lógok itt egy kicsit… ha ez neked is rendben van, meg Stevienek is.

– Persze – mondja egy gyors mosollyal, majd lehuppan egy székre a virágokkal teli kosár elé. – Társaságot nyújthatsz nekem, amíg dolgozok.

Leülök mellé egy székre, majd az asztalra teszem az alkaromat. Olivia csendben van egy darabig, dolgozik, különböző színű és hosszú szárú virágokat fog meg és beleszúrja őket a kosárba. Felállok a székről és fentről felé hajolok, hogy lássam, mit csinál.

– Mi tartja meg a virágokat?

– Egy kis habszivacs, amit a kosár aljára ragasztottam – mondja. – Víz van benne, ami frissen tartja a virágokat.

Visszaülök a székre és tovább figyelem, ahogy mindenhová virágokat helyez el, lassan felépítve a megrendelést, ami majdnem megszólal, annyira szép. – Ez gyönyörű. Igazán tehetséges vagy.

– Édes vagy – mondja, ahogy felém pillant. Tiszta boldogságot látok az arcán, és azon tűnődöm, hogy vajon azért boldog, mert itt vagyok, vagy tényleg szereti azt, amit csinál. Az utóbbira tippelek, bár nem úgy tűnik, hogy ki akarna dobni, amiért bejelentés nélkül jelentem meg a munkahelyén.

– Szóval… ma este – mondom lazán. – Azon gondolkodtam, hogy ma nálam vacsorázhatnánk.

Olivia a munkáján tartja a szemét, most éppen egy hosszú, zöld levelet emel fel, hogy a kosár külső részeihez illessze.

– Tudsz főzni?

– Öhm, nem. De valamit vehetünk útközben, vagy rendelhetünk is.

– Hol laksz? – kérdezi kíváncsian.

– Raleighben.

– Atyaég… Már most utálom, hogy el kell vinned oda, majd visszahoznod Chapel Hillbe. Igazán késő éjszaka lesz.

– Ezt elég könnyen meg tudjuk oldani… csak maradj velem éjszakára.

Olivia felém fordul és felvonja a szemöldökét rám nézve.

– Hu, ottalvás?

Hanyagul vállat vonok.

– Ja, miért ne? Múltkor én aludtam nálad, ma te maradsz nálam. Kvittek vagyunk.

Olivia kuncogva feláll a székről és hátralép az asztaltól, kritikus szemmel nézi az alkotását.

– Figyelj…, tetszik az ottalvás ötlete, de ahhoz mit szólsz, hogy utánad megyek, és így nem kell holnap reggel visszahoznod?

– Nos, nem igazán lenne udvarias tőlem, ha megengedném, hogy vezess a randinkon – mondom neki.

Olivia kuncogva felém fordul és odasétál hozzám. Egy kezét a térdemre teszi.

– Így hívod ezt? Randinak?

A szavai nem elítélőek és rájövök, hogy egy kicsit el is van ámulva ettől a megnevezéstől, de nem akarom, hogy azt higgye, magától értetődőnek veszem őt.

– Igen, ez egy randi. Ahol két ember időt tölt együtt, hogy jobban megismerjék egymást. Valójában, megesküszöm most rögtön, hogy hozzád sem fogok érni. Felvehetjük a pizsinket – vagy teljesen meztelenül is lehetünk, nem is érdekel, melyik lesz – és filmeket nézhetünk egész éjjel, ha ez az, amit szeretnél.

Olivia szemei óvatosan fürkésznek.

– Hová tűnt Garrett Samuelson, a játékos, aki strigulákat húz az ágytámlájára?

– Még mindig itt van – mondom őszintén. – Én csak arra szeretnék kilyukadni, hogy talán valamivel többet szeretne tőled, mint egy strigula.

A legcinikusabb ezt lenne mondani: milyen kényelmes. Egy nőt viszel a házadba. Eléggé egyértelmű, hogy mit tervezel, cimbora.

És igen… elterveztem, hogy rengeteg időt fogok vele egy ágyban tölteni. De nem ez az egyetlen oka, amiért a házamba viszem őt. A hosszú távú motivációim nem ennyire önzőek.

Azért hívtam meg Oliviát a házamba, mert szeretném vele megosztani egy teljesen más oldalam. Egyetlen nőt sem vittem eddig a haza, akit megdugtam. Ez intim… csak az enyém, és mert a „kapcsolataim” mindig rövidek…, hamar véget érnek…, korábban soha nem akartam bármit is megosztani magamról. Na meg nem akartam, hogy valami őrült orrvadász csaj tudja, hol lakom.

De Olivia nem ilyen. Tegnap éjjel teljesen önmagát adta, mindent megadott nekem amire szükségem volt és úgy dugott velem, ahogy eddig még soha senki. Nem azért csinálta, mert jó akart lenni nálam. Nem akart belecsábítani egy kapcsolatba, nem akart korongjátékos férjet találni magának. Mindenét nekem adta, mert annyira akart engem, mint amennyire én akartam őt.

Azt is tudom, hogy nem a sikerem bűvölte el őt. Nem ragadt le annál a ténynél, hogy profi sportoló vagyok. Sosem vigyorgott mesterkélten a sztárságom miatt, vagy kérdezett hezitálva a pénzemről. Nem érdekli ez az egész, csak velem akar lenni… a személlyel, aki Garrett Samuelson. Ez szép… valami másra vágyik a bankszámlámon és a celeb mivoltomon kívül.

Szóval elhatároztam, hogy fejest ugrok ebbe az egészbe. Azt hiszem, Alexnek igaza lehet… Azt hiszem, hogy egy kicsit rossz vagyok Olivia számára. Nem tudom, hogy a bomba teste, a mosolya vagy az édes, déli akcentusa miatt. Nem tudom megmondani, hogy ez azért van, mert ezt a furcsa, boldogság-szomorúság egyveleget sugározza magából, vagy, mert annyira gátlástalan és szenvedélyes. A pokolba… lehet, hogy azért, mert végre készen állok valami másra és ő az első elérhető lehetőség számomra.

– Oké, kössünk kompromisszumot – mondja, ahogy felemeli a virágkosarat az asztalról. – Legyen nálad a „randink”, de követlek majd oda, mert holnap korán lesz egy megbeszélésem és nem akarom, hogy vissza kelljen hoznod.

– Szívesen… – próbálok határozott lenni, de rám pirít.

– Én vezetek… törődj bele, haver.

Olivia gyorsan eltűnik a raktárban a kosárral, majd egy újabb maroknyi virággal és zölddel bukkan elő újra. Visszasétál az asztalhoz, majd középre fekteti.

Úgy döntök, teszek még egy utolsó, kétségbeesett próbálkozást, hogy megengedje, hogy én vigyem őt hozzám.

– Igazán azt hiszem, hogy engedned kellene…

Felemelve a kezét, Olivia a számra teszi az ujjbegyeit. Megdobogtatja az ujjait az ajkamon, majd ezt mormogja:

– Én vezetek, Garrett. Nincs több vita.

A hangszíne azt súgja, hogy felesleges küzdenem ez ügyben, szóval csak biccentek egyet felé.

Előrehajol, elveszi az ujjait az ajkaimról, majd meleg ajkaival borítja be:

– És Garrett… Határozottam tudom, hogy nem akarom, hogy ma este udvarias legyél velem.

Nem tudom megállni, a nyögés kiszakad belőlem és a szájába dörmögök. A fejét megfogva közelebb húzom magamhoz, hogy a csók még mélyebb legyen.

Igen, Alexnek igaza van. Rossz vagyok Olivia számára.

– Hűha – mondja Olivia, szemei csodálkozva tágra nyílnak, ahogy kiszáll a kocsijából és felnéz a házamra. – Ez egyszerűen… hűha.

– Le vagy nyűgözve? – kérdezem vigyorogva, szemöldökömet néhányszor felvonva, ahogy becsapom a kocsim ajtaját. – Le fogsz feküdni velem ma este?

Felhorkan, egyáltalán nem nőies módon, de a fenébe, ettől csak még inkább meg akarom csókolni őt.

– Több mint elképesztő – mondja félelemmel telve, ahogy belép a hatezer négyzetméteres, szürke palakővel és durva tapintású fával borított monstrumomba. Rengeteg fával telenőtt, hatalmas telken fekszik, folyóparti nyírfákkal szegélyezett kocsibeállóval.

Benyúlok a kocsija hátsó ülésére a katonai vászonzsákért, amit gyorsan összepakolt, amikor átmentünk a lakására.

– Gyere, körbevezetlek.

Amint beérünk a házba, a földre ejtem a táskáját.

– Üdvözöllek szerény lakhelyemen.

– Egyáltalán nincs semmi szerény ebben a helyben – mondja, állát felfelé billenti, hogy felnézzen a kétszintes előcsarnokra és a dupla kovácsoltvas lépcsőre, ami felvezet a második emeletre. – Miért lehet szüksége egy embernek ennyi szobára?

Kuncogva megfogom a kezét, majd hátra vezetem őt a konyhába.

– Nincs szükségem az összes szobára. Igazából nagyon is bosszantó ennyi mindenre vigyázni.

– Akkor miért vetted meg? – kérdezi.

– Amikor fiatal vagy és több pénzed van, mint amennyiről tudnád, hogy mihez kezdj vele, csak úgy veszel dolgokat – mondom neki félénk magyarázattal. – Nem volt sok mindenünk, miközben felnőttem, szóval azt hiszem, egy kicsit bediliztem. Ráadásul elég nagy bónuszra tettem szert a Cold Fury-nél is.

Olivia elengedi a kezem és odasétál az olasz dupla sütős, hat égős gáztűzhelyemhez. Azt hiszem, összesen talán háromszor használtam az elmúlt évben és akkor is csak fagyasztott pizzát sütöttem. Végigsimítja a kezét a ragyogó ezüst felületen, mintha valami értékes mestermű lenne… ami menő, mert ja, annyiba is került. Nekidőlök a pultnak, csípőre teszem a kezem és nézem őt. A gombokkal babrál, a gondolataiba merülve.

– Jobban érzed magad, ha… drága dolgokat veszel? – kérdezi lágyan, ahogy megfordul és végighúzza a kezét a szürke gránitmunkalapokon.

– Nem igazán – válaszolom őszintén. – A szüleim házát kivéve. Azt én fizettem ki nekik. Akartam venni nekik egy újat, de azt amúgy sem fogadnák el. És kifizettem az öcsém és húgom főiskolai kölcsönét is. Az király érzés volt.

– Szóval nemcsak a pénz miatt játszol? – kérdezi, ahogy megfordul, hogy felém sétáljon.

– Nem. A pénz jó, de ingyen is játszanék. Fenébe is… még azért is fizetnék, hogy hokizhassak.

Olivia közelebb lép hozzám mosollyal az arcán, kezét a csípőmre teszi. Mélyen belélegzem, érzem rajta a könnyed, virágillatú parfümjét és végigfuttatom a tekintetem a számtalan színárnyalaton, ami végigfut a hajában.

Felnyúlok és meghúzom az egyik fonatának a végét, nagyon boldog vagyok, amiért így hagyta.

– Mit szeretnél enni ma este?

Közelebb nyomja magát hozzám, állát a mellkasomon pihenteti, felnéz rám szempilláit rebegtetve.

– Nagyon ribancos lenne, ha azt mondanám, hogy téged akarlak megenni ma este?

Ó, bassza meg.

A vágy forrón és robogva száguld végig rajtam és már teljesen biztos vagyok benne, hogy nemcsak filmeket fogunk nézni.

– Egyáltalán nem ribancos – gyakorlatilag krákogok. – De csak akkor, ha viszonozhatom.

– Mmmm – lihegi nyögve. – Jól hangzik. De talán igazi ételt is kellene ennünk, nem gondolod? Azért, hogy fenn tudjuk tartani az állóképességünket.

Elveszem a kezem a pultról és a csípőjére teszem, végigfuttatom az ujjaimat a hátán és közelebb húzom magamhoz. Olivia szisszen és rángatózik válaszul, mire azonnal eleresztem.

– Picsába? Fájdalmat okoztam? – kérdezem, tehetetlenül felé nyúlok.

Fájdalmasan rám mosolyog és óvatosan megérinti a hátát a jobb csípője felett.

– Nem, minden oké. Csak beütöttem a csípőmet ma. Jól vagyok, csak egy kis vágás.

– Fenébe, annyira sajnálom.

Olivia azonnal felém lép. Megfogja a kezemet, és szó szerint maga köré csavarja a karjaimat, egy kicsit feljebb téve a hátára.

– Minden rendben, Garrett. Csak próbáld elkerülni ezt a területet ma éjjel.

– Jó, hogy sok más részed is van, amit felfedezhetek – mondom neki megkönnyebbült mosollyal.

– Azt meghiszem – mondja hitetlenkedve. – Most etess meg… ki vagyok éhezve.

[1] Csontvelő biopsziához használják ezt a tűfajtát.