30. fejezet + Epilógus

 30. fejezet

Fordította: Christina

Olivia

 

– Merre vagy? – írom Stevie-nek, ahogy a nővér az infúziós tasakommal babrál. Húsz perccel ezelőtt kirakott Dr. Yoffman klinikája előtt és azt mondta, hogy leparkolja a kocsit és rögtön vissza is jön.

Nem válaszol az üzenetemre, feltételezem, hogy egy fontos telefonbeszélgetés közben van éppen vagy ilyesmi.

– Már túl van a nehezén – mondja nekem a nővér egy mosollyal. – Innen már csak könnyebb lesz.

Ja. A negyedik kezelést kezdem el és már túl vagyok a csata felén, hogy ezt a rákot végre eltüntessem.

– Kér valamit inni? – kérdezi, ahogy arrébb lép az infúziós állványtól.

– Jól vagyok – mondom mosolyogva és kinyitok egy magazint. Kifejezéstelen arccal meredek az első oldalra, próbálok érdeklődést mutatni, de a gondolataim továbbra is visszavándorolnak Garretthez.

Bárcsak sietne vissza Stevie, hogy végre hosszan is elbeszélgethessek vele. Azóta a katasztrofális beszélgetés óta, ami Garrettel történt múlt héten, Stevie-ből próbálok kiszedni még több információt, mert tudom, hogy még mindig beszélnek egymással. De Stevie nem avat be engem. Másnap míg türelmesen meghallgatott a munkában, miután Garrett úgy bánt velem, mint egy kutyával, még simogatva megdörzsölte a vállamat is, nem igazán volt szimpatikus nekem ebben a helyzetben. Olyasmire számítottam tőle, hogy olyan elkeseredett lesz Garrett miatt, mint amennyire én voltam… Azt hirdetve mindenkinek, aki meghallgatja, hogy Garrett egy keményfejű, makacs bolond.

A legtöbb, amit Stevie-től kaptam, egy végső fejlapogatás és egy rejtélyes „Minden a legnagyobb rendben lesz” volt.

Minden a legnagyobb rendben lesz?

Komolyan…, ezek voltak a vigasztaló szavak a legjobb barátomtól számomra?

Nevetséges, de mit tehetnék? Stevie nyilvánvalóan azon a véleményen volt, hogy ha megágyaztam akkor egy ideig feküdjek is benne.

Sutton némileg megnyugtatóbb volt, de egyenesen belevágott a közepébe.

– Mindkettőtöket megértelek. Látom, hogy honnan jöttök mindketten – mondta a telefonban, korábban egyik este.

– Igen… de nekem van igazam és ő téved – állítottam.

– Mindketten tévedtek – mondta és úgy éreztem, talán ez igaz is.

Atyaég, vissza akarom kapni azt a pasit. Nem számított, hogy az anyám mennyire keményen próbálta a fejemre olvasni a hibámat, amit elkövettem, nem számított, hogy mennyire csalódottnak láttam Stevie-t, nem számított, mennyi fájdalmat okoztam magamnak, mert Garrett már nem volt az enyém… Ezek közül egyik sem volt túl erős ahhoz, hogy eltántorítson a küldetésemtől, hogy elengedjem Garrettet, hogy majd később ne fájjon neki.

Nem… csak egyetlen dolog úszott be a tudatomba és ez egy olyan férfinek volt köszönhető, akihez annyira nem álltam közel.

Alex.

Annyira lefoglalt az, hogy a halálom eshetőségeire koncentráltam, hogy sosem érdekelt, mi lehet a másik oldalon. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy „Mi van, ha meghalok?”

Alex egyszerűen megkérdezte: „De mi van, ha kibaszottul túléled?”

Olyan volt, mintha villám csapott volna belém, annyira erősen hasított belém a felismerés. Arra késztetett, hogy visszagondoljak arra a dologra, ami összehozott engem és Garrettet az első alkalommal.

A vágyam, hogy teljes életet élhessek. Egy vad szerencsejátékba fogtam bele és ágyba bújtam egy egyéjszakás kalandot ígérő sráccal azért, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy még mindig rengeteg mindent kell tennem az életben. Lelkesedés volt az életért, kielégíthetetlen szükséglet volt számomra, hogy fittyet hányhassak a rákra, ami lehetővé tette, hogy Garrett felé is nyithassak.

Élet..., erről szól az egész és valahogy egész idáig el is felejtettem. Végül hagytam, hogy a negativitás félrevezessen. A félelem, ami irányított, ez tett engem ribanccá. Aztán rossz tanácsot adott és elérte, hogy elküldjem az életemből az egyetlen dolgot, amiért egészen idáig élni akartam.

Garrett.

Úgyhogy kibaszottul bölcs lettem, és azonnal intézkedni kezdtem, hogy elmehessek Garrett aznap esti meccsére. Stevie-nek csak egyetlen jegye volt Garrett-től, de egy gyors hívással intéztem magamnak, neki és Glenn-nek három jegyet Suttontől és Alextől.

Újra a jégen látni őt… a szívem büszkeséggel telt meg. Engedtem, hogy az izgatottság átjárjon rajtam és felpezsdülve éreztem magam.

Úgy éreztem, hogy élek.

Egy kicsit olyan érzés volt, mint az arculcsapás, amikor Garrett egyenesen a szemembe nézett, aztán úgy nézett ki, mint aki valami rosszat tett volna. Többet nem nézett rám, de nem fogom hagyni, hogy ez lebeszéljen bármiről is.

Még akkor sem, amikor beléptem a Houlihan’s-be és megláttam azokat a nőket, ahogy ájuldoznak körülötte, nem hunyászkodtam meg. Vissza fogom szerezni a pasimat.

És igen… az még egy arculcsapás volt, hogy Garrett nem beszél velem, de keményen igyekeztem úgy kisétálni a Houlihan’s-ból, hogy ne sírjam el magam és közben azon voltam, hogy az agyam hatalmas sebességgel pörögjön, hogy rájöjjek arra, hogyan is juthatnék el Garretthez.

Hogy elérjem, hogy megbocsásson.

Hogy elérjem, hogy újra szeressen.

Nem fogom feladni ördögi harc nélkül.

És… akkor is kaptam egy átvitt értelemben vett arculcsapást, amikor kedvesen elfogadta a bocsánatkérésemet, de határozottan elutasította, hogy adjon nekem még egy esélyt. Meg akartam rázni őt, valami értelmet akartam verni belé, de láttam, hogy mi vezette őt.

Düh és fájdalom.

Tudtam, hogy nem vezetne semmi jóra az után az este után próbálkozni és azt is, hogy talán egy kis időre van szüksége, hogy lenyugodjon. Alex felhívott még korábban este és bölcsen azt tanácsolta, hogy ne adjam fel Garrettet.

És mert arra koncentrálok most, hogy újra teljes életet éljek, a pokolba is, szó sem lehet arról, hogy megtegyem. Valahogy vissza fogom szerezni őt, csak még nem jöttem rá, hogyan. Stevie és Sutton teljes melldobással mellettem állnak régóta.

Talán Alexre van szükségem ahhoz, hogy tervezni tudjak. Számtalanszor hallottam már azt a történetet, hogyan csúszott hason Alex Sutton előtt, az egész Cold Fury aréna szeme láttára, azért könyörögve, hogy újra szeresse őt. Ez varázslatosan működött, szóval azon gondolkodom, hogy talán nekem is ilyen nagy gesztusra lenne szükségem.

Tudom, hogy le fogom győzni ezt a rákot és majd örömmel mondhatom, hogy „Nézd Garrett, ezt mind érted tettem meg.”

Ezzel biztosan visszanyerem őt.

Ezen elkezdek kuncogni, annyira boldog vagyok, amiért képes vagyok szórakoztató dolgot találni a jelenlegi helyzetemben.

– Mi olyan vicces? – hallom, felkapom a fejem, hogy lássam Garrettet, amint lebámul rám. Apró mosoly van az arcán és zöld szemei ragyognak. Nem úgy néz ki, mint aki a dühös rám, ez pluszpont.

– Mit csinálsz itt? – kérdezem, teljesen figyelmen kívül hagyva a kérdését.

Vállat von, majd körbepillant a többi betegre, mielőtt kihúzná a vendégszéket a betegszékem elé. Leül velem szembe, majd előredől, könyökét a térdein pihenteti.

– Megbeszéltem Stevie-vel, hogy ezt a kezelést végigülhessem veled. Kirakott téged, aztán azóta már biztos a Fleurish-ben van.

A szívem szárnyalni kezd e hírek hallatán, mert jelent valamit, hogy most itt van. Azt jelenti, hogy még mindig van esélyem… egy piszkosul jó esély. Úgy döntök, hogy ennek ellenére keményen fogok harcolni érte.

– Nos, én talán nem akarom, hogy itt legyél. Elmondtál már mindent aznap este.

Garrett megdörzsöli a fejét, majd félénk pillantást vet rám.

– Nos, igen, arra rájöttem, hogy talán így érzel, szóval megvártam, amíg elkezdted kapni a kemót, mielőtt bejöttem. Így nem futhatsz el és meggyőzhetlek, hogy hallgass végig.

Lehajtom a fejemet és a szám elé teszem a kezem, hogy elrejtsem a vigyoromat az arcomon. Felpillantva rá azt látom, hogy ő is mosolyog rám.

Csak bámulunk egymásra. Csodálom a velem szemben ülő gyönyörű férfit. Nem csak, fizikai értelemben gyönyörű, bár bevallom, hogy rá akartam ugrani, amikor először megpillantottam. A gyönyörűt úgy értem, hogy egyenesen a lelkébe hatolóan gyönyörű. A tény, hogy képtelen voltam észrevenni, mennyire különleges volt, annyira, hogy hajlandó voltam arra is, hogy elhagyjon, égbekiáltó emlékeztető volt arra, hogy mekkora egy idióta tudok lenni néha.

Garrett sóhajt egyet és hátradől a székében, felemeli a lábait és nekitámasztja a nagy, csizmás lábfejét a székemnek, a csípőm mindkét oldalán. Keresztbe teszi a kezét a hasán és ezt mondja:

– Hogy a pokolba jutottunk ide?

Az a kevés magabiztosság, amit a puszta tényből szereztem, hogy eljött, hogy lásson engem, szertefoszlik, mert a hangja egy kicsit kétségbeesettnek és elveszettnek hangzik. A szemei szomorúak és fáradtak és azon tűnődöm, hogy talán csak el akarja varrni az elvarratlan szálakat. Folytassuk, mint barátok, esetleg?

– Elfelejtettem – mondom csendesen, ahogy kinyújtom az egyik kezem, hogy felhúzzam a farmerja szegélyét. Az anyaggal babrálok, majd visszanézek rá. – Elfelejtettem, mi vezetett engem hozzád az első alkalommal.

– Hogy érted? – kérdezi kíváncsian.

– Nem hiszem, hogy valaha is elmondtam neked… de nagyon hamar, miután elfogadtam a meghívásod az első randira, elhatároztam, hogy veled alszok aznap éjjel.

Garrett ajkai felfelé konyulnak, szemei tágra nyílnak meglepetésében.

– Ribanc.

– Tudom. Ez annyira nem én voltam – mondom elpirulva.

– Akkor miért tetted meg?

– Mert élni akartam. Érezni akartam, szabad akartam lenni, jól akartam érezni magam, szórakozni akartam, orgazmusra vágytam… Egy gyönyörű férfivel akartam lenni, aki mellett szexinek és kívánatosnak érzem magam. Annyira nagyon akartam, hogy ki tudtam zárni a fejemből a rákot.

– És függő lettél az első orgazmus után, igaz? – mondja, egy kicsit túl hangosan is, mert a mellettünk lévő nő megrázkódik, és a kezébe köhög.

– Már az első orgazmus előtt függő voltam – suttogom neki nevetve. – De elfelejtettem ezt. Annyira magával ragadott a félelem, hogy elfelejtettem, hogy élnem kell. A homokórám a félig teliről félig üresre váltott. És Garrett, kérlek, higgy nekem, sosem azért tettem, mert bántani akartalak. Ezzel el akartam kerülni egy még mélyebb fájdalmat. Szerelemből tettem.

Garrett szemei összeszűkülnek, hüvelykujjaival malmozik gondolkodás közben. Amikor visszanéz rám, így szól:

– Valahol mélyen azt hiszem, az ok, amiért sosem voltam kapcsolatban korábban, azért volt, mert nem akartam megsérülni. Úgy értem, igen, a gimis barátnőm fájdalmat okozott, de azt hiszem, ahogy idősebb lettem, rájöttem, mi a fontos az életemben, azt hiszem, tudat alatt csak azokra a dolgokra koncentráltam, amik biztonságosak és jók voltak számomra. De ez az egész eltűnni látszott, amikor veled találkoztam. És aztán szerelmes lettem, már nem tudtam úgy tekinteni az életemre, hogy te nem vagy a része. Amikor megsebeztél, az igazán fájt. Aztán dühös lettem. Sajnálom, hogy én is fájdalmat okoztam. Nem volt helyes tőlem, hogy ezt tettem.

– Megbocsátok – mondom egy lágy mosollyal. – Biztos vagyok benne, hogy ezt megérdemeltem.

– A világot érdemled – mormogja, a szívem olvadozik érte.

A „keményen kell játszani, hogy időt nyerjek” dolog véget ért. Nem mintha jó munkát végeztem volna.

Letolom Garrett lábait, leveszi őket, felül a székében. Felállok, megfogom az infúziós állványt és közelebb tolom hozzá. Két lépést teszek meg a lábai között, lenézek rá. Visszanéz rám azokkal a ragyogó szemeivel, fejét hátrahajtja.

Felemelem a kezem, gyengéden megérintem az arcát, az a jutalmam, hogy lehunyja a szemét és örömében felsóhajt.

– Szeretlek – mondom neki, és nézem, ahogy a szemhéja felpattan, azok a lehetetlenül hosszú pillák csak még ragyogóbbá teszik zöld szemeit, ahogy rám néz.

– Én is szeretlek – mondja mosolyogva.

– Jó – közlöm határozottan, aztán megfordulok, és az ölébe ülök. Nem hezitál, meglóbálva lábaimat, átteszi a túloldalra. Gyengéden elrendezi az infúziós kanült, úgyhogy nem gabalyodik össze, majd a karjaival átölel hozzám simulva. A mellkasára döntöm a fejemet, ő meg puszit nyom a fejem búbjára.

– Hiányoztál – mondom, hozzádörgölve az arcomat a mellkasához.

– Soha többé, rendben? – kérdezi, ujjaival simogatja a bőrömet.

– Soha többé – helyeselek. – Nem szabadulsz meg tőlem.

– Helyes, a fenébe is – mondja. – Előttünk áll az egész élet.

– Igen – mondom álmodozva, biztos vagyok a létezésemben ezzel a férfivel. – Mindkettőnknek rengeteg ideje, amit élnie kell.

 

 Epilógus

Fordította: Christina

Olivia

 

Negyvenegy évvel később

– Nagyi, siessünk, hogy fel tudjuk vágni a tortát – visítja nekem Tamara, miközben a ruhám szélét rángatja.

Gyorsan megmosom a kezem a mosogatóban, megtörlöm, majd megfordulok, hogy felkapjam őt.

Felemelem a kis négyéves testét, majd a bal csípőmre téve viszem őt. Igen, még mindig elképesztően fürge vagyok hatvanhat éves koromban is.

– Akarsz egy sütit, igaz? – kérdezem őt, ahogy belecsippentek az orrába.

Bólint egyet, apró szőke fürtjei fel- és leugrálnak.

– Rendben, de meg kell keresnünk a papát – mondom neki komolyan.

– Már a torta mellett ül odakint. Mondta, hogy jöjjek be és menjek vissza veled. Azt mondta, hogy vonszold ki azt a gyönyörű segged.

– Mit mondott? – kérdezem teljesen felháborodva.

– Azt mondta… – próbálja megismételni, de előrehajolok és kinyújtom rá a nyelvem, hogy ne tudja kimondani a szavakat. Egy csúnya szó még rendben van. Kettő már túl sok a szótárában és nem akarom, hogy az óvodapedagógusai teljesen kiakadjanak, és a szüleit hibáztassák.

Tamara kuncog, ahogy kisétálok a konyhából, végig a folyosón, majd ki a hátsó udvarra. Körbepillantok a házban, imádom a vidéki hangulatát, amivel Garrett elkényeztetett, amikor megvettük harminc évvel ezelőtt.

Denverben telepedtünk le, mert miután hét évet játszott a Cold Fury-nél, átszerződött a Blue Devils-hez és a hokis karrierje további részét már itt töltötte el. Mire nyugdíjba vonult, a gyerekeink már középiskolások voltak és tetszett nekünk ez a környék, úgyhogy úgy döntöttünk, ezen a helyen maradunk. Gyakran visszamegyünk még Észak-Karolinába, hogy meglátogassuk Alexet és Suttont és ők is sokszor jönnek, de hiányoznak.

Stevie? Nincs miért hiányozzon. Eladta a Fleurish-t, szép hasznot húzott belőle és kiköltözött Denverbe három évvel ezelőtt a szerelmével és élete párjával, Darrennel. Nagyjából öt mérföldre laknak tőlünk, majdnem minden nap látom őt.

Kilépve a hátsó udvarra, gyorsan felmérem a birodalmam, az élő örökségeimet körbeülve. A legidősebb lányom, Felicity, annyira gyönyörű harminchat évesen, kiköpött mása a lányának, akit a karomban tartok. A férje, Ian, a vicces brit, akivel a főiskolán találkozott, mellette ül és a térdén a pattogtatja a fiukat, Elijah-t.

A szemem balra siklik tovább, látom a fiamat, Markot, mély beszélgetésbe elegyedve Stevie-vel és Darrennel. Múlt héten lett harminckét éves egyébként, és semmi kétség nincs afelől, hogy ő és Stevie épp a politikáról vitatkoznak. Teljes ellentétei egymásnak, amikor pénzügyi kérdésekről van szó, de ezzel ellentétben, mindketten tökéletesen kiigazodnak a napi történésekben. Mark gyermekorvos, itt Denverben praktizál és annyira elfoglalt, hogy sosem randizik. Kétségbe vagyok esve, hogy tőle valaha is lesznek-e unokáim.

Végül a szemem Lucason pihen meg, a legkisebb gyerekünkön. Harmincegy éves, és igen, gyorsan összehoztuk őt Mark után, mert három gyermekben állapodtunk meg. Sötétbarna haja van, mint az apjának, de olyan morcos, zöld szeme van, mint nekem, inkább mogyoróbarna. Savannah, a felesége az ölében ül átölelve őt, Mark a kezével a nagy pocakját dörzsöli. A harmadik unokám és már alig várom, hogy láthassam a kis csöppséget.

Végigsétálva az udvaron, Tamara-t odaadom az édesanyjának. Aztán megfordulok és odasétálok életem szerelméhez.

Garrett még mindig elbűvölően jóképű. Minden nap edz és még mindig egy kicsit hosszú hajat visel. A halántéka már egy kicsit ezüsttel csíkozott, de a szeme még mindig ragyogó és fiatal, mint aznap, amikor megismertem.

Az életünk itt Denverben csendes. Miután visszavonult a jégkorongtól, visszament a főiskolára, hogy megszerezze a diplomáját és most középiskolában tanít angolt. Nem vagyok biztos abban, hogy valaha nyugdíjba megy majd, ettől eléggé elfoglalt marad. Részmunkaidőben dolgozok egy helyi virágboltban, hogy továbbra is ezzel foglalkozhassak az évek alatt. Szabadságon voltam, amíg a gyerekek kisebbek voltak, különösen azért, mert Garrett nagyon sokat utazott a karrierje miatt. Mindketten fontosnak tartottuk, hogy itthon nevelkedjenek fel.

A pillantásom találkozik Garrettével, ravaszul rám mosolyog, ujját begörbítve hívogat. Egy hatalmas torta előtt ül, amin a „Boldog negyvenedik házassági évfordulót!” szerepel nagy betűkkel.

Elérem a férjem, majd az ölébe mászok, élvezem az erős karjait, amivel szorosan magához ölel.

– Hé, tüzes mami – suttogja a fülembe. – Hiányoztál.

Elfordítom a fejem, majd adok neki egy lágy csókot, egy hosszú csókot.

– Hé, te – mondom neki mosolyogva, majd Stevie felkiált: – Hé, ti ketten menjetek szobára.

Garrett felemeli a fejét, majd átkiált a fejem felett:

– Fogunk is…, amint mindenki eltűnik a pokolba a házunkból.

Mindenki nevet, engem is beleértve, még mélyebben simulok az ölelésébe.

Nagyszerűen érzem magam. Egészséges és teljes vagyok.

A lymphoma teljesen tünetmentessé vált Dr. Yoffmannak köszönhetően és csak egyetlenegyszer újult ki, az már több mint huszonöt évvel ezelőtt volt. Halálra rémítette a gyerekeket, de valahogy…, valahogy tudtam, hogy minden rendben lesz. Azóta Denverben vagyunk és az onkológusom csontvelő-transzplantációt javasolt.

Tudtam, hogy minden rendben lesz, mert Garrett mindvégig mellettem volt. Egyszer sem engedte meg, hogy sajnáltassam magam, és mert visszavonult a jégkorongtól, és mert nagyobb rugalmassága volt a munkabeosztásában, képes volt arra, hogy ő legyen az egyetlen, aki végig mellettem volt és átsegített ezen. Ez jót tett neki. Én jobban éreztem magam ettől.

– És így állunk – mondja, megcsókolva a halántékomat.

– Negyven év. El tudod ezt hinni?

– Úgy tűnik, mintha csak tegnap ugrottunk volna be az ágyba az első randinkon. Eléggé csábító voltál.

– Még mindig az vagyok – helyeslek.

– Az vagy – mondja halkan dörmögve, a hang, amitől még mindig vágtázik a szívem.

– Boldog évfordulót, kicsim – mondom neki. – Életem legjobb negyven éve.

– Nekem is a legjobb. És még mindig rengeteg élet áll előttünk, amit élnünk kell.

– Így van, szerelmem, így van.

Könyv Letöltése