12 - 13. fejezet

 

12. fejezet

Fordította: Mandy

Olivia

 

– Még körülbelül egy órád van és mehetsz – mondja az ápolónő, ahogy beállítja a fölöttem lógó infúziós zacskót. – Kérsz még egy meleg takarót?

Mosolyogva megrázom a fejemet.

– Jól vagyok. Köszönöm.

– Hányinger? – kérdezi.

– Sokkal jobb, mint tegnap – mondom neki, Sutton a kezemért nyúl és megszorítja.

– Rendben…, csak kiálts, ha bármire szükséged van – mondja mosolyogva és vigasztalón megsimogatja a lábamat. – Kicsit később visszajövök.

– Nem hiszem el, milyen beteg voltál tegnap – mondja Sutton. – Annyira sajnálom, hogy nem voltam ott.

– Ó, állj le! – morgok rá. – Nem akartam, hogy bárki is nézzen hányás közben.

Stevie hozott el tegnap a kemo kezelésre. Egy kicsit hosszabb volt, mint a mai, mivel mindkét szert kaptam, Rituxint és bendamustine-t, és majdnem öt óráig tartott, mire a készítmény lecsöpögött. Ma csak bendamustine–t kapok. Ez nem tart olyan sokáig, csak az a kellemetlen, hogy pont emiatt lettem tegnap rosszul. Úgy tűnt, Dr. Yoffman nem aggódott emiatt, és csak annyit mondott, hogy egyesek tényleg rosszul lehetnek tőle. Emelte a hányáscsillapító gyógyszereimet, és még egy adag infúziót is kaptam belőlük, mielőtt elkezdtük a kezelést.

Sutton van ma kemo-ügyeletben, hozott egy tonna újságot olvasgatni. Ezek egyelőre érintetlenül hevernek, mert elbóbiskoltam egy kicsit. Még mindig eléggé ki vagyok merülve a tegnapi WC ölelgetéstől.

Még mindig nem hiszem el, hogy Garrett átjött. Nem akartam, hogy lássa. Azt sem akartam, hogy megtudja, hogy rákos vagyok. Azt hittem, ennek a kis kalandnak már vége van, mivel határozottan túllépte már az időkeretét.

Amikor tegnap reggel írt nekem, nem válaszoltam, mert az ápolónő épp akkor szúrta a tűt a vénámba. Később sem válaszoltam, eleinte nem is volt jobb dolgom, mint Stevie pletykálkodását hallgatni, mert nem akartam bátorítani. Tudtam, hogy pár napig használhatatlan leszek, és minél távolabb marad Garrett, annál jobb.

De aztán újból írt és a szívem csordultig telt, mert most már világos volt, hogy még mindig érdeklem és Isten segíts… engem is érdekel ő. Úgyhogy válaszoltam, és majd beleszédültem az érzésbe, hogy újra látni fogom.

De csak közvetlen azután, hogy végig csináltam a két kemo kezelést és túl leszek a vele járó betegségen. Dr. Yoffman szerint az utolsó kezelés után néhány nappal már újra normálisan fogom érezni magam.

Szükségtelen mondanom, hogy amikor Garrett feltűnt az ajtóban, egy pillanatra bepánikoltam. Nagyon közel voltam ahhoz, hogy elküldjem, bölcsebb lett volna ebben a helyzetben, de aztán újra kezdődtek azok a rohadt öklendezések. És utána… ahogy fájó hassal feküdtem a fürdőszoba csempéjén, a fejem hasogatott és éreztem, ahogy újabb hányinger tör rám, már nem volt erőm tovább titkolózni.

Ki volt borulva. Efelől nem volt kétségem. A kifejezés az arcán mindent elmondott. Rémület és düh.

Nem láttam őt vagy hallottam felőle, mióta elaludtam. Néhány órával később felébredtem, kicsit jobban éreztem magam, sikerült a gyógyszereket bent tartani.

Kibotladoztam a konyhába és ettem néhány száraz kekszet, ittam egy kis Gatorade-t és újra visszaaludtam. Így is maradtam, míg reggel meg nem szólalt az ébresztőm, készen álltam a következő kemo kezelésre.

Sutton felvesz egy újságot és szórakozottan lapozgatja. A takarót, amit az ápoló adott, felhúzom az államig és magam alá húzom a lábaimat. Igazán remek nyugágyaik vannak, amiben a páciensek üldögélnek, egy nagy tágas szobában vannak, ami nyugtató mályva és szürke színűre van festve. Óriási növények vannak mindenfele és lágy zene hallatszik a háttérben. Ahogy számolom, 13 páciens van még itt rajtam kívül, mind infúziós zacskókhoz vannak kötve.

Néhányan sápadtnak, betegnek, legyengültnek néznek ki. Némelyek kopaszok. Némelyikük elég robusztus megjelenésű. Csendesen beszélgetnek, páran nevetgélnek és egy beteg a férjével ül, aki halkan sír mellette. A ráknak annyiféle különböző arca van, jövök rá hirtelen.

Sutton becsukja az újságot és egy frusztrált sóhajtással ledobja.

– Semmi jó nincs benne? – kérdezem és a pletykalap felé bólintok.

– Nem az a baj – mondja zavartan.

– Akkor mi?

– Azt hiszem, tényleg elszúrtam – motyogja, a szeme tele van fájdalommal.

– Oké…, meséld el mit tettél Alex-szel, és megmondom, hogy tudod helyrehozni – mondom neki vigyorogva.

– Nem Alex-szel – mondja csendesen – Garrett-tel.

– Garrett-tel? – kérdezem bután, mert hát mit tehetett ő azzal a pimasz fiúval? Meséltem neki róla, mikor tegnap este levest hozott és hogy most már tudja, hogy mi van velem. Nem mondott rá semmit és most, hogy belegondolok, nem jellemző rá, hogy csendben marad. Mindig hangosan nyilatkozott Garrettről. Halálig szereti, de nem gondolja, hogy túl komoly lenne, amikor nőkről van szó, és szereti a frászt hozni rá.

– Tegnap éjjel odajött a házhoz…, miután megtudta, hogy rákos vagy – mondja, lesüti a szemét és a szoknyája szélével babrál. – Dühös volt.

– Dühös, mert senki nem mondta neki – találgatok.

Bólint.

– Mondtam neki pár kegyetlen dolgot. Céloztam rá, hogy nem is volt szükséges tudnia, mert úgyis megun téged és épp most hagyna szarban. Azt hiszem, megsértettem az érzéseit.

Érzem Sutton bűntudatát és ugyanezt érzem. Utólag visszatekintve, talán mondanom kellett volna neki. Könnyebb lett volna, korábban kiléphetett volna és soha nem kellett volna további kötelezettséget éreznie irántam. Mondanom kellett volna neki, mielőtt szexeltünk, mert az olyan bizalmas dolog…, nem számít, hogy mindketten úgy mentünk bele a dologba, hogy csak egy egyéjszakás kaland lesz.

– Hé! – mondom, magamra vonva a figyelmét. Rám néz és biztatóan rámosolygok. – Mindketten tartozunk neki egy bocsánatkéréssel, amiért nem árultuk el neki.

– Gondolod, hogy el fogja fogadni? – kérdezi kétkedve. – Tényleg mérges volt.

Megvonom a vállam.

– Rajta múlik. Mi csak annyit tehetünk, hogy felajánljuk neki. Mellesleg…, biztos vagyok benne, most, hogy tudja, nem fog olyan lelkesen érdeklődni irántam. Úgy értem…, ki akarna egy rákossal együtt lenni?

Sutton előrehajol a széken, ami szemben van velem.

– Nem tudom Olivia. De hozott neked levest.

– Amikor azt hitte, hogy influenzás vagyok – mutatok rá.

– Ott maradt és törődött veled. Fogta a fejed, amíg hánytál – mondja.

Igen, tényleg azt tette. Letörölte az arcom egy kendővel, hátra fogta a hajamat, segített bevenni a gyógyszereimet és ágyba dugott. De ez nem jelent semmit. Garrett egy kedves fiú. Ezt bárkiért megtenné.

Azt hiszem, mindennél többet mond az a cetli, amit ott hagyott, hogy később beszélünk, de azóta egy szót sem hallottam felőle. Úgy érzem, biztonsággal kijelenthetem, hogy végleg elijesztettem Garrettet.

 

Csodálatos…, nem érzem magam túl rosszul. Sutton nem kockáztat, átöleli a karjával a derekamat, amíg felmegyünk a lépcsőn a lakásomhoz.

– Gondolod, hogy tudnál valamit enni? – kérdezi.

A gyomrom lassú rándulása jelzi, hogy ez nem túl jó ötlet.

– Nem érzem magam olyan rosszul, mint tegnap, és azt hiszem, az extra adag hányáscsillapító segít, de szerintem még nem tudnék enni. Azonban… tegnap sem nem voltam beteg a kezelés után pár óráig.

– Hát, Dr. Yoffman azt mondta, hogy a Zofranból vehetsz be egy adagot, ha hazaértél. Szerinte segít, hogy megelőzd.

– Jól hangzik – mondom, gyakorlatilag kifogyok a szuszból, mire elérjük a második emeleti lépcsőfordulót. Lenyúlok az erszényemért, hogy kivegyem a kulcsomat, amikor érzem, hogy Sutton megmerevedik mellettem. Felnézek és látom, hogy Garrett ül a folyosó betonján, hátával az ajtónak támaszkodva.

– Hé – szólok, egy pillanatra megzavarodva a jelenlététől.

Garrett vet egy éles pillantást Suttonra, aztán visszanéz rám.

– Hogy ment a kezelésed?

– Jól – válaszolom mosolyogva, miközben figyelem őt, ahogy felemelkedik a földről, leporolva a fenekét a kezével. – Gyorsabb volt, mint a tegnapi, de ma csak egyfajtát kaptam, tegnap pedig kettőt.

– Bendamustine? – kérdezi, mire leesik az állam. Kinyújtja a kezét és kiveszi a kulcsot a kezemből. – Egy kicsit utánanéztem.

Garrett elfordul tőlem, hogy kinyissa az ajtót és vetek egy pillantást Suttonra. Aggódva harapdálja a száját és látom, majd meghal, hogy kibékülhessen Garrett-tel.

Kinyitja az ajtót és visszalép, hogy bemehessek. Besétálok, Sutton közvetlen mögöttem jön. A fáradtság gyorsan legyűr, úgyhogy azonnal a kanapéhoz megyek és lehuppanok.

Kínos a csend, ahogy Sutton Garrettet figyeli, ő pedig engem. Behunyom a szemem és hátra hajtom a fejem a kanapéra. Nincs erőm, hogy segítsek nekik. Nekik kell kitalálni maguktól.

– Akkor… mit tehetek érted Olivia? – kérdezi Sutton, ahogy belép a nappaliba. – Akarsz filmet nézni vagy valami?

Erőtlenül rámosolygok, de megrázom a fejem.

– Nem kell semmi. Beveszem a gyógyszereket és megyek lefeküdni. Remélem, nem leszek rosszul később.

Garrett azonnal bemegy a szobámba és pár másodperccel később jön is vissza, egyik kezében a Zofran-os üvegcsém, a másikban egy megkezdett Gatorade. Sutton és én csak csendben nézzük, ahogy kirázza a tablettákat és nekem adja.

– Köszönöm – motyogom és lenyelem őket egy korty Gatorade-del.

Garrett rám szegezi a tekintetét…, tele van zavarral és aggódással. Még csak nem is néz Suttonra, de neki mondja, mikor megszólal.

– Itt maradok Oliviával egy darabig, hogy beszélhessünk.

Az üzenete tisztán érthető. Menj el.

– Garrett – mondja Sutton, a hangja szinte könyörgő – Tényleg sajnálom, hogy…

– Ne most – mondja, ahogy a fejét lassan az irányába fordítja. Összeszorítja az állkapcsát, a tekintete hideg. – Nem akarok belemenni ebbe éppen most.

Sutton lefagy az elutasításától és kinyitja a száját, hogy vitatkozzon, de úgy döntök, hogy beavatkozom. Beszélnem kell Garrett–tel és most nyilvánvalóan nem Sutton bocsánatára kíváncsi.

– Sutton… jól vagyok. Menjél csak nyugodtan. Később majd felhívlak.

A tekintete ide-oda ugrál köztem és Garrett között, de Garrett nem tesz megjegyzést, csupán megfordul és visszamegy a hálószobámba.

Sutton felém fordul.

– Biztos, hogy azt akarod, hogy elmenjek? – sóhajtja.

– Igen…, beszélnem kell Garrett–tel. Megérdemli a magyarázatot és meg is akarok bizonyosodni róla, hogy tudja, nem kötelező ezt tennie.

– Rendben – mondja bizonytalanul. – Hívj fel és mondd el, hogy ment. Egyértelműen muszáj lesz kiengesztelnem.

Felállok a kanapéról és megölelem.

– Ő jól lesz. Csak idő kell neki, biztos vagyok benne.

– Remélem, igazad lesz – mondja, ahogy elindul a bejárat felé. – Akkor majd később, tesó.

– Majd később – mondom, aztán sóhajtva megfordulok és elindulok a hálószoba felé.

Ott találom Garrett-et, épp a fiókomban turkál. Megállok az ajtóban és figyelem egy pillanatig, ahogy válogat, majd végül kiveszi az egyik pizsamámat. Megszólal, anélkül, hogy rám nézne.

– Vedd fel a pizsamát, aztán bebújhatsz az ágyba.

– Mi lenne, ha előbb beszélnénk? – kérdezem.

Megfordul és felém sétál, hanyagul odadobja a pizsamámat az ágyra. Lenyúl a pólóm szegélyéhez és elkezdi húzni a fejem felé. – Előbb kerülj ágyba, aztán beszélünk.

A pólómat áthúzza a fejemen és mielőtt még megmozdulnék vagy vitatkoznék vele, leveszi a melltartómat. A tekintete megérinti a melleimet, de nincs benne forróság vagy vágy. Csak nyugodt bizonyosság van a szemeiben, ahogy felveszi a fehér felsőmet és áthúzza a fejemen. Én csak annyiban veszek részt, hogy keresztülhúzom a karomat aztán lehúzza rajtam és kisimítja a széleit.

– A többit már meg tudom csinálni – mondom neki mogorván, mert ahogy megpróbál segíteni, egy kicsit kiborít engem. Teljesen kész vagyok a ténytől, hogy a beszélgetésünk úgy fog végződni, hogy kisétál az ajtómon és soha többet nem fogom látni.

Garrett arrébb lép és elsétál az ablakhoz, zsebre tett kezekkel kinéz rajta. Gyorsan leveszem a maradék ruháimat és belebújok a passzentos pizsama alsómba. Bedobom a ruhákat a szennyestartóba és bemászok az ágyba.

A box springs ágy halk nyikorgása rám vonja Garrett figyelmét. Zöld szemei egy pillanatig közömbösen merednek rám, aztán a szobám sarkában álló kisszéket odahúzza az ágyam mellé és leül szemben velem. Átfordulok az oldalamra, felhúzom a takarókat az államig, és nézem, milyen káprázatosan és elevennek néz ki, én pedig ehhez képest szörnyen mutathatok.

A könyökét a térdére teszi és előrehajol, majd megszólal.

– Tudom, miért nem mondtad el. Úgy értem… miért vennéd a fáradságot, hogy elmondd egy srácnak, aki már úgysem lenne körülötted, igaz?

– Sajnálom – mondom lágyan, remélve, hogy látja a szememben, mennyire rosszul érzem magam emiatt. Enyhén bólint, és azt mondja, hogy ez már mind a múlté.

– Nem megyek sehova – mondja, hangjában tiszta figyelmeztetés van, hogy ne vitatkozzak.

– Tényleg… jól leszek – biztosítom. – Nem kell itt maradnod velem, mivel úgysem fogok mást csinálni, mint aludni és hányni. Biztosan van más dolgod is.

– Nem…, nem érted – morog. – Én. Nem. Megyek. Sehova. És nem csak erről a percről beszélek.

Felkönyökölök az ágyban. Garrett tényleg azt mondja, amit gondolok, hogy mond?

– Várj egy pillanatot…, te még mindig látni akarsz engem? – kérdezem megdöbbenve.

Garrett elszántan bámul rám. – Olivia…, úgy hiszem, mi jól kijövünk az ágyban, és igen… azt hiszem, ez egy gyors kis flörtnek indult. De valami kibaszott oknál fogva nem bírok távol maradni tőled és nyilvánvalóan nem számít, hogy épp a farkamon lovagolsz vagy a WC-be hánysz…, csak melletted akarok lenni és jobban meg akarlak ismerni. Úgyhogy igen…, szeretnélek még látni téged.

– Nem akarom, hogy kötelességednek érezd…

– Csak fogd be Olivia – mondja mérgelődve, ahogy feláll a székből és elsétál az ágy végéhez. – Nem kötelezettség. Azért élek, amit akarok és most… téged akarlak. Soha többet nem akarom ezt hallani tőled. Elég ember kételkedik bennem, nem kell, hogy te is ezt tedd. És most told arrébb a segged, hadd feküdjek melléd.

Egy rövid és dicső pillanatra elfelejtem a rákot és a hányingert. Nem gondolok a kemoterápiára vagy a csontvelő eredményekre. Nézem ezt a csodálatos férfit, aki állítólag nem akar párkapcsolatot és most azt mondja nekem, hogy most mégis akarja.

Velem.

A beteg énemmel.

Hagyom, hogy a szavai melegsége átjárjon. Hagyom, hogy kívül-belül beborítson kényelemben és boldogságban, hogy Garrett Samuelson azt mondja, hogy engem akar… a betegségem és a bizonytalan jövőm ellenére.

Arrébb csúszok a matracon, amíg Garrett lerúgja a cipőit. Visszahajtja a takarót és bebújik mellém, kitárva a karját, hogy közelebb bújhassak hozzá. Szorosan összesimulunk, fejemet a vállára hajtom, majd megszólalok.

– Sutton tényleg nagyon sajnálja. És nem hiszem, hogy ő valaha is kételkedett benned.

– Igen, hát, kibaszott sokat kell majd könyörögnie, hogy kiengeszteljen – dörmögi, és nem tudom megállni, hogy ne kuncogjak.

– Tudod, ők azért nem mondták el neked, mert én kértem meg őket rá – bököm ki.

– Tudom – mondja beletörődve. – Akkor is haragszom Suttonra.

– Mint két gyerek, de majd megbékéltek – mondom és rácsapok a mellkasára.

Mérhetetlenül nyugodt vagyok, odafészkelem magam Garrett testéhez, begubózom. A hányáscsillapító gyógyszerek dolgoznak, azon kívül, hogy fáradt vagyok, gondolom, ez mégse olyan rossz nap.

– Most mondj el mindent, amit tudsz – kéri Garrett határozott hangon és hirtelen a világom valósága visszatér.

– Hmmmm…, lássuk csak. Az orvosom, Dr. Yoffman azt mondja, hogy ez egy lassan fejlődő rák. Ritkán gyógyítható, de jól kezelhető. Vissza fogjuk tudni szorítani, de valószínűleg vissza fog jönni valamikor.

– Tudják melyik stádiumban vagy?

– Nem, most várják a csontvelő biopszia eredményeit, de Dr. Yoffman úgy kezeli, mintha négyes stádium lenne, mert látott egy gócot a tüdőmön.

– Ez mit jelent? – kérdezi nyugtalanul.

– Fogalmam sincs – mondom lágyan és hirtelen világosan látom, milyen keveset tudok a betegségemről. – Nem gondoltam arra, hogy megkérdezzem – teszem hozzá akadozva.

Garrett is az oldalára fordul, így szembe kerül velem, aztán közelebb húz magához. Azért teszi…, jövök rá…, hogy közvetlenül a szemembe nézhessen.

– Figyelj rám…, most nagyon sok minden van a válladon. Biztosan tele van a fejed ezzel a sok szarral. Szóval ne aggódj, ha valamit elfelejtesz megkérdezni. Mindig felhívhatod az orvosodat, ha kérdésed van.

– Tudom – mondom csendesen. – Azt hiszem, hogy valahogy csak arra a tényre összpontosítottam, hogy az orvos szerint kezelhető. Nem érzem magam túl tájékozottnak.

– Majd megoldjuk. Talán előbb össze kéne írnod a kérdéseidet és utána felhívhatnád.

Amióta diagnosztizálták a betegséget, most érzem először, hogy talán képes vagyok kezelni ezt a dolgot. Eddig úgy éreztem, hogy ledobtak egy óriási információ-tornádó közepébe és csak a felét tudom elkapni annak, ami elröpül mellettem. De Garrettnek igaza van…, az orvos csak egy telefonhívásra van és nem ülhetek itt és aggódhatok azon, hogy mi lesz ha…

– Olivia? – szól Garrett óvatosan, zöld szemei fürkészve vizsgálnak.

– Igen.

– Félsz?

– Egy kicsit – sóhajtom. – De optimista vagyok.

– Én is – motyogja majd a kezét a tarkómra teszi, hogy a nyaka hajlatába húzza.

Nem mond mást és eltűnődöm, hogy fél, optimista vagy mindkettő. 

13. fejezet

Fordította: Mandy

Garrett

 

– Garrett… haver, várjál már – hallom mögülem, ahogy a kocsim fele sétálok a játékosok parkolójában, majd meggyorsítom a lépteimet, hogy magam mögött hagyjam ezt a hangot. Hallom a lábak dobogását és egy kéz a vállamon megállít a haladásban.

A csalódottságtól sziszegve fújom ki a levegőt, megfordulok és először szembesülök Alexszel, mióta tegnapelőtt kiviharzottam a házából. A mai edzésen tartottam a távolságot, habár többször éreztem magamon a tekintetét. Ahogy vége lett, gyorsan átöltöztem és elhúztam a picsába, mielőtt megközelíthetett volna.

– Mit akarsz? – kérdezem fáradt hangon.

Fáradt vagyok, mert szart se aludtam tegnap este. Olivia mellett maradtam, amíg tegnap este rosszul volt, de ez semmi volt a tegnapelőtthöz képest. Végül el tudott aludni a kimerültségtől, de én csak forgolódtam egész éjszaka, aggódva a jövője miatt.

– Bocsánatot szeretnék kérni – mondja. – Ne haragudj, hogy nem szóltam Oliviáról.

– A bocsánat elfogadva – mondom, majd elfordulok tőle.

Visszateszi a vállamra a kezét.

– Láthatóan mégsem, különben itt maradnál és válthatnánk pár szót.

Megfordulok, beletúrok a hajamba.

– Nézd, haver… felfogtam. És nem is vagyok dühös, hogy először nem mondtad el. Ez volt Olivia kívánsága. De ami miatt ki vagyok bukva, hogy egyikőtök sem gondolta rólam, hogy elég jó vagyok neki, és egyikőtök sem bízott abban, hogy helyesen fogok cselekedni. Tudtad, hogy kedvelem. Úgy értem, tényleg kedvelem őt. Te is mondtad, hogy rossz passzban voltam miatta aznap az öltözőben, mégsem mondtad el nekem. A barátságomnak felül kellett volna írnia Olivia kérését azon a ponton.

– Igazad van – mondja Alex azonnal. – Most már tudom. Utólag már könnyű okosnak lenni, és szar ez az egész. Rosszul viselem és ezért is kérlek, hogy tényleg bocsáss meg nekem, hogy magunk mögött hagyhassuk ezt a dolgot.

Végignézek a parkolón és látom, ahogy több játékos beszáll az autójába. Egy csomó szart kell még ma elintéznem, nagyrészt Oliviával kapcsolatban és nem akarom az időmet vesztegetni arra gondolva, hogy mennyire cserben hagyott Alex és Sutton.

– Garrett – mondja Alex komolyan, és visszateszi a kezét a vállamra. – Elég sok szar van most az életedben. A barátnőd rákos és ez kemény menet lesz. Engedd vissza a barátaidat. Bocsásd meg nekem és Suttonnak, hogy hülyék voltunk és engedj minket vissza, és akkor segíthetünk neked. Neked is legalább annyi támogatásra lesz szükséged, mint Oliviának.

Elárasztanak az érzelmek, mikor rájövök, hogy mennyire ijesztő és elszigetelt ez az egész. Arra fókuszáltam, hogy erős maradjak Olivia előtt és nem sok hitelt adtam a saját érzéseimnek. Elnyomtam őket, tudván, hogy később meg fogom fizetni az árát, ha majd lesz időm szembenézni velük.

Alexnek igaza van. Ez kemény menet lesz. Nem habozhatok, mert Olivia megérdemli. De tényleg mond valamit, mert tényleg sokkal könnyebb lehet barátokkal, mint anélkül. Ráadásul tényleg nem maradt hely bennem arra, hogy ragaszkodjak a haragomhoz, amit irántuk érzek. Túl sok más egyéb szar kavarog bennem.

– Rendben van, haver – mondom, ahogy a harag és a neheztelés elpárolog belőlem. – A bocsánatkérés tényleg elfogadva. Igazad van… most szükségem van barátokra.

Alex felém hajol és meglep egy öleléssel. Hátba veregetem aztán vigyorogva elhúzódunk egymástól.

– Szóval, mi a program a hétvégére? – kérdezi a vállamba bokszolva. – Feltételezem, a kedves kis Case kisasszonnyal fogod tölteni.

– Aha. Leviszem a tengerpartra. Stevie nem engedi vissza a boltba legalább hétfőig, úgyhogy arra gondoltam, hogy megfelelő hely lenne neki egy kis pihenésre.

– Hogy érzi magát? Nem ma van egy vizsgálata?

– Egy kicsit még émelygett, amikor felkelt. De igen, ma reggel volt CT–n.

– Sutton mondta, hogy úgy kezelik, mintha negyedik stádiumban lenne – mondja Alex, a hangja aggódó és szomorú.

Veszek egy nagy levegőt és lassan kifújom.

– Igen… Minden teszteredmény jövő hét elejére várható, de azt hiszem, a CT kimutathatott valamit, ami miatt a doktor azt hiszi, hogy végső stádiumban van.

– De ez kezelhető – mondja bizalmasan és az arcán látszódó kis mosoly azt súgja nekem, hogy ő elhiszi, hogy Olivia fog győzni.

De én eddig elfojtottam valamit, ami emésztett belül.

– Figyelj…, beszéltem egy onkológussal, Mark Godson barátja. Elmondott néhány dolgot erről a rákról. Kezelhető ugyan, de igazából nem gyógyítható.

– Ezt mondta Sutton is – bólint Alex. – Gondolom, akkor újra csak kezelni fogják, nem?

– Szerintem igen. De igazából én sem tudom, de a doki azt mondta… az átlagos túlélési esély körülbelül 20 év.

– És ez mit jelent? – kérdezi Alex, a hangjában ugyanaz a félelem cseng, ami bennem is növekszik.

– Te is tudod, mit jelent – mondom neki fáradtan.

– Nem, nem igazán – mondja. – Sokkal tovább élhet, nem?

– Biztosan – mondom neki mosolyogva. – És ez az a hozzáállás, amit követnünk kell. Csak azt hiszem, hogy Oliviának ezt még nem mondták el, vagy ha igen, nem igazán mondott semmit. Nem tudom, hogy beszélnem kéne-e vele erről…, ez mind annyira új még, ami történik, és ezzel szembesíteni…, én igazából soha nem voltam még kapcsolatban. Ez nem az én terepem.

Alex az aszfaltot bámulja és a lábát húzkodja. Majd felnéz rám, gyorsan kifújja a levegőt és azt mondja.

– Oké. Ezt el kell mondanom. Tényleg úgy gondolod, hogy kapcsolatba kezdesz Oliviával?

– Mi a fasz? – kérdezem dühösen. – Azt hittem, már nem kérdőjelezed meg az elkötelezettségemet.

Gyorsan megrázza a fejét és hozzáteszi.

– Nem azért mondom. Azért kérdezem, hogy átgondoltad-e a következményeket rád nézve…, hogy kapcsolatba kezdesz valakivel, aki nagyon fiatalon meghalhat. Azért mondom, mert aggódom miattad.

Összeszorul a mellkasom, mikor felfogom, mit mond Alex, de az Oliviától való elszakadás gondolata még nagyobb fájdalmat okoz. Vállalni akarom a kockázatot és hinnem kell, hogy Olivia ellentmond az esélyeknek.

 

– Ó, ez igen – Olivia zihál, ahogy elérjük a sokemeletes híd csúcsát, ami elválasztja Topsail szigetét a szárazföldtől. – Ez káprázatos.

Megfordulva röviden rápillantok, és az arcát sokkal káprázatosabbnak találom, mint az Atlanti óceánt, amit épp álmodozó szemekkel néz. Olivia majdnem az egész utat végig aludta, gondolom a szervezetének szüksége van még pihenésre.

Ami rendben is volt. Volt időm eltöprengeni azon, milyen radikálisan megváltozott az életem. Szemernyi megbánás sincs bennem, hogy úgy döntöttem, továbbra is látni akarom Oliviát. Már akkor is ezt akartam tenni, amikor még nem tudtam, hogy beteg, és még mindig akarom őt, így is, hogy már tudom, hogy beteg. A vágy, ami miatt jobban meg akarom ismerni, nem nőtt vagy csökkent egyik irányban sem, de most elég sok a bizonytalanság ebben a keveredésben. Sok mindent fel kell dolgozni.

Olivia magánkívül volt az örömtől, amikor elmondtam neki, hogy a tengerpartra hozom őt egy hosszú hétvégére. Általában szombatonként a Fleurish-ben kéne dolgoznia, de Stevie megtiltotta neki hétfőig, így túlságosan is örült, hogy lehetősége van kiszabadulni otthonról.

És én alig vártam, hogy több időt tölthessek vele.

A híd végén balra kanyarodom a 210-es útra, észak fele a tengerparthoz vezető útra.

– Te Észak-Karolinában nőttél fel, ugye? – kérdezem.

Az ablakon keresztül az óceánt bámulja, miközben mondja:

– 13 éves koromig ott éltem. Aztán anyával elköltöztünk nyugatra. Éltünk Kaliforniában is és végül Oregonban. Ide jöttem vissza egyetemre és maradtam.

– Miért költözött anyukád nyugatra?

– Szabad szellem meg ilyesmi, ami azt jelenti, hogy egy fickó után ment. Henry herbál teákat termesztett és szerintem füvet is. De rendes pasi.

– Még mindig vele van anyukád?

– Nincs…, pár éve szakítottak, mert megismerte Chuck-ot. Ő muzsikus volt…, ami azt jelentette, hogy nem volt pénze, de gyönyörűen gitározott. Ő is rendes volt. De anya most épp csavargók között van.

– Úgy hangzik, mint egy kirándulás – és életemben először azon gondolkodom, hogy szeretném megismerni egy lány anyját. – És hogy kezeli ezt az egész rák dolgot?

Halványan elneveti magát.

– Egy roncs volt, amikor elmondtam neki, aztán volt vagy száz különböző holisztikus javaslata. Természetesen azonnal repülőre akart ülni és iderepülni, de megakadályoztam.

– Miért?

– Mert ugyan anyukámat jobban szeretem, mint bármi mást a világon, de néha flúgos tud lenni. És még ezzel is, most tényleg nem tudnék foglalkozni. Nemsokára jönni fog, de túl akartam lenni az összes vizsgálaton és tudni akartam, mivel állok szemben, mielőtt meglátogat.

– Ez érthető – mondom és mindenféle kétség nélkül tudom, hogy alig várom, hogy találkozhassak Olivia anyukájával. Szeretem a flúgos embereket.

Tényleg szeretem azt a tényt, hogy ennyire érdekel egy lány, hogy igazából találkozni akarok az anyjával. Olyan furcsa. Annyira új és furcsa. De szeretem.

Kiteszem az indexet és jobbra fordulok a behajtóra a kis parti házikó előtt, ami pont a parti dűnéken fekszik. Világoskék zsaluja van fehér díszítéssel és egy kis tábla lóg az elején BÜNTETŐPAD felirattal.

Olivia szeme elkerekedik a meglepetéstől.

– Ez a tiéd?

– Igazából az enyém és 3 másik csapattársamé. Együtt vágtunk bele és mindegyikünknek van 13 hete egy évben. Ez nem az én hetem volt, de Zack elcserélte velem.

– Hogy idehozz engem? – kérdezi lágyan, ahogy felém fordul és rám néz.

– Igen… arra gondoltam, jól esne egy pihentető hétvége a tengerparton.

Hálával és gyengédséggel telik meg a szeme és felém hajol az ülésen keresztül. Félúton találkozunk, a kezét az arcomra teszi, finoman irányítja a számat az ajkaihoz. Gyengéden megcsókol és ez az első alkalom azóta, mióta elkezdődött a kezelése. Rengetegszer megcsókoltam a homlokát, miközben kidobta a taccsot az elmúlt két napban, de most jövök rá, hogy mennyire hiányzott, hogy érezzem a puha ajkát az enyémen.

– Köszönöm – suttogja Olivia.

Homlokához nyomom az enyémet és becsukom a szememet. Így maradok egy pillanatig és élvezem a közelségét.

– Érted bármit – motyogom.

Kitűnő vacsorát ettünk az egyik közeli tenger gyümölcsei étteremben, majd sétáltunk a parton, de 8 órára Olivia teljesen kimerült, úgyhogy ágyba bújtunk. Mellette feküdtem egy darabig, míg nem hallottam az egyenletes szuszogását, aztán csendben kikeltem az ágyból.

Bámulom a csillagokat, amik fényesen világítanak, és hallgatom a hullámok csapódását, miközben megbontok egy sört a parti stégen. Hátra dőlök a székemben és azon tűnődöm, hogy van-e Isten odafent, aki meghallgatná a könyörgésemet, hogy Olivia jobban legyen.

Kihúzom a telefont a zsebemből, belemegyek a kedvencekbe és tárcsázom az első találatot.

Anya a második csörgésre felveszi és hallom a mosolyt a hangjában.

– Szia, kicsikém. Mit csinálsz?

– Csak bejelentkeztem, hogy megnézzem, hogy vagytok apával – mondom neki, miközben figyelem az óceán hullámait, ahogy ezüstbe borultak a holdfénytől.

– Mi jól vagyunk. Apád kicsit feszült a szezon kezdés miatt. Szeretnénk elmenni megnézni egy meccset, talán Hálaadás körül, ha az neked is megfelel.

– Bármikor – biztosítom. – Csak szólj, ha tudjátok a dátumot, és foglalok repülőjegyeket és belépőket.

– Te szerzed a jegyeket – mondja határozottan –, de mi intézzük a repülőfoglalást.

Befogom a számat, mert nincs értelme vitatkozni vele. A szüleim utálják, ha bármit veszek nekik, ragaszkodnak ahhoz, hogy még mindig ők a szüleim és az ő feladatuk gondoskodni rólam. Én csak mosolygok és bólogatok nekik, mert végső soron úgyis lefoglalom, még mielőtt esélye lenne és odacsaphatna.

– Figyelj…, én… ööö… el akartam mondani nektek, hogy találkoztam valakivel, akit tényleg kedvelek és találkozgatunk mostanában – mondom anyának tétován. Mindig is képes voltam beszélni a szüleimmel bármiről, de ez a kis beismerés most nem megy olyan könnyen. Gondolom, mert ez az egész olyan idegen nekem.

– Tényleg? – kérdezi anya kissé hitetlen hangon. Jó, elismerem… megérdemlem. Már rég feladták a reményt, hogy hazaviszek egy lányt bemutatni nekik.

 – Tényleg – mondom neki tömören. – Oliviának hívják.

– Csinos lány? – kérdi anya incselkedve. – Fogadok, hogy nagyon csinos.

– Igen, anya… gyönyörű.

Hallom, ahogy anya boldogan sóhajt a másik oldalon és ez megmosolyogtat.

– Mesélj róla – mondja álmodozón.

– Rákos – mondom meg nyíltan, mire anya nyel egyet.

– Ó, Istenem. Nagyon sajnálom. Mit segíthetünk?

Ez az én anyukám. Kész azonnal rohanni és segíteni megmenteni a napot és szeretem minden porcikáját ezért.

– Nem tudom. Csak legyél itt nekem… talán beszélgetni. Ez még nagyon új nekem. A kapcsolat is és hogy megtudjak valamit a rákról.

– Édesem… tudom, hogy ez talán tényleg rettenetes, de neked sokkal több lelkierőd van, mint a legtöbb embernek, akit ismerek. Nincs semmi, amivel ne bírnál el és tudom, sokat kellett várnod, hogy megtaláld ezt a különleges lányt, de nekem nincsenek kétségeim afelől, hogy őrülten boldoggá fogod tenni.

– Köszönöm anya – sóhajtom megkönnyebbülten. – Arra volt szükségem, hogy ezt halljam tőled. Aggódom Oliviáért, és a pokolba is… csak alig egy hete ismerem, de tényleg nagyon-nagyon kedvelem őt.

– Rendben. Mondja el róla mindent – mondja anya és el tudom képzelni, hogy a családi fotelben üldögél és összegömbölyödve elhelyezkedik, készen állva izgalmas friss pletykák hallgatására.

Rázúdítottam az egészet anyára. Elmeséltem neki mindent, ami megfogott Oliviában. A gyönyörű arcától kezdve a virágrendezői tehetségéig, hogy szereti a disznó vicceket, és hogy mindig kedves másokkal. Azt kihagytam, hogy milyen forró az ágyban, mert az ilyesmit nem kell anyának tudnia.

Azt is elmeséltem neki, hogy pár napja betegen találtam a lakásán, és hogy Olivia, hogy akarta elrejteni előlem a rákot, mert azt hitte, ez csak egy futó kaland. Még azt is elárultam neki, hogy Alex és Sutton mennyire megbántottak, de már rendbe hoztuk a dolgokat. Vagyis, legalábbis Alexszel. Suttont nem láttam azóta, hogy hazahozta Oliviát a második kemo kezelésről.

Amikor végeztem, anya halkan füttyent egyet.

– Nem semmi heted volt, mi?

– Hát ez enyhe kifejezés – értek egyet. – Figyelj, most már késő van, de még van valami, amit meg akartam kérdezni tőled.

– Persze kicsim, mi az?

– Alex kérdezte ma tőlem, hogy tényleg kapcsolatba akarok-e kerülni Oliviával. Aggódik, hogy összetörik a szívem, és ha ő meghalna… – Tartok egy kis szünetet, elcsuklik a hangom ezektől a szavaktól. – Tudod… hogy az milyen kemény lenne nekem. Rámutatott, hogy a legkönnyebb az lenne, ha nem bonyolódnék vele kapcsolatba.

Anya hallgat egy pillanatig aztán megszólal.

– Garrett… egy szülő legnagyobb fájdalma az, ha a gyereke fájdalmát látja. Egyik anya sem akarja látni szenvedni a gyermekét és mindent megtennének azért, hogy megvédjék őket a kíntól. De ebben a helyzetben…, szerintem megéri kockáztatni. Nem tudjuk, mi fog történni Oliviával és lehet, hogy sokáig fog élni. És ti ketten még szakíthattok is valami más okból egymással, mielőtt még akár aggódnod kéne amiatt, hogy túléli-e. A lényeg…, ha ez tesz téged boldoggá, akkor inkább hajszold ezt a boldogságot azzal a kockázattal, hogy esetleg egy napon komoly fájdalom érhet. Az élet túl rövid, hogy ilyeneken aggódjunk, nem szabad elengedned.

Nem jöttem rá, hogy mennyire szükségem volt pontosan ezekre a szavakra anyától, amíg a megkönnyebbülés mély sóhaja el nem hagyta a számat.

– Istenem… köszönöm anya! Pontosan erre volt szükségem.

Még pár percet beszéltünk, meghallgattam mindent a varróklubjáról, ami miatt már többször is ásítottam, de ha már ő meghallgatott engem, nekem is figyelnem kell rá.

Amikor végül letettük a telefont, nyugodt voltam a döntésem miatt, hogy merre is haladunk Oliviával. Szerintem anyának igaza van… Ő tényleg megéri a kockázatot.