20 - 21. fejezet

 20. fejezet

Fordította: Mandy

Olivia

 

– Berendezkedtél már? – kérdezi Stevie, ahogy megigazítja körülöttem a takarót. Hátradöntöttem az ágyamat, az infúzióm gyorsan folyik és megvannak a Cosmopolitan, a Vogue és az Elle legfrissebb számai.

– Jól vagyok – mondom neki mosolyogva. – Talán egy kis gyömbér sör még jöhetne.

– Megkapod kölyök. Valamit úgyis a furgonban hagytam és be is kell zárnom.

– Még mindig nem hiszem el, hogy eljöttél ide a furgonoddal – motyogom. – Eléggé feltűnő.

És tényleg. Ugyanolyan lila színű, mint amilyenre a Fleurish van festve és már egy mérföldről is látszik idefele jövet. Rám vigyorog és kiviharzik a kórteremből. Szerencsére Stevie ma eléggé egyszerűen öltözött fel, fehér feszülős farmer van rajta és Hello Kitty-s póló. A taréja kék színű, de nincsenek az arcán a strasszkövek.

A telefonom rezeg a zsebemben, benyúlok a takaró alá, hogy kihalásszam. Amikor látom a kijelzőn, hogy “Dögös pasim”, szélesen elvigyorodok. Tényleg, fülig ér a szám. Garrett változtatta meg a nevét a telefonjegyzékemben pár napja, de még mindig megnevettet.

– Mizu? – mondom vidáman a telefonba.

– Nagyon virgonc vagy ahhoz képest, hogy ma kemoterápiát kapsz – mondja, a hangja olyan mély, mint az óceán és olyan sima, mint az olvadt csokoládé. Sóhajtok magamban és behunyom a szemem, hogy felidézzem az arcát. – Be vagy már kötve?

– Be vagyok – mondom, miközben a zacskó infúzióra meredek, ami a vénámba csöpög. – Stevie hozott be és a következő néhány órában a vacak magazinokat fogom olvasni.

Garrett elhallgat egy pillanatra, majd azt mondja:

– Hiányzol. Bárcsak ott lehetnék.

Repes a szívem, szinte szétrobban, mert bár a szavai is nagy hatással vannak rám, de hangja az, amitől végem van. Olyan vágyakozó, tele sóvárgással. Pontosan így éreztem én is, amikor tegnap elutazott a meccsekre, a két L.A-i csapat ellen. A következő négy napban nem jön vissza, és ez szívás.

Egyszerűen szívás.

– Nekem is hiányzol. És ma nagyon korai vagy – tűnődöm, megjegyezve, hogy Kaliforniában még csak reggel 6 van.

– Beszélni akartam veled…, sok szerencsét kívánni, amikor kezded a kezelést – mondja egyszerűen és megint… a szívem kihagy egy ütemet. – Lesz ma reggel egy könnyű edzésem Alexszel, aztán dél körül átmegyünk az arénába.

– Nézni foglak ma este a tévében – mondom neki, miközben a takaróm szélét gyűrögetem. – Drukkolni fogok neked két hányás között.

Garrett halkan káromkodik:

– Nem vicces, Olivia.

– Csak egy kicsit? – ugratom.

– Kicsit sem – morogja. – Kicsinál, hogy te rosszul leszel és én itt szívok. Ott kellene lennem veled.

– Nem, jó helyen vagy ott, ahol vagy, tedd csak a dolgod. – mondom neki makacsul – Én jól leszek. Stevie velem marad és Dr. Yoffmann is megmondta, hogy a kúra egyre könnyebb lesz. Lehet, hogy nem is leszek rosszul.

Hallom a susogást, ahogy frusztráltan kifújja a levegőt és mond még valamit nekem, de a figyelmem a kezelő bejáratára terelődik.

– Mi a franc? – mondom a telefonba, és leesik az állam.

– Mi az? – kérdezi Garrett – mi a baj?

– Ó, ezt nem fogod elhinni, tartsad. – mondom, majd kihangosítom a telefont és bekapcsolom a kamerát. Kitartom magam elé, lefényképezem ezt a furcsa látványt és elküldöm Garrettnek. – Küldtem neked egy képet. Most mégis csak azt kívánom, hogy bárcsak te lennél itt Stevie helyett.

Várok egy kicsit, aztán hallom, hogy Garrett felnevet a telefon másik végén, amikor megnyitja a képet.

– Szent ég. Mi a fenéért cipeli oda?

– Fogalmam sincs, de meg fogom tudni. Beszélünk ma este a meccs után?

– Naná, bébi. Pihenj és gyógyulgass. Hiányzol.

– Te is hiányzol nekem – motyogom, aztán megszakítom a hívást.

Aztán Stevie-re bámulok, aki itt áll hatalmas mosollyal az arcán és a kezében egy hat láb magas felfújható pálmafával. Fújtat, az arca vörös, de ami a leginkább feltűnik, lecserélte a pólóját egy fehér ujjatlan felsőre, pálmafa-mintás piros szarongot vett fel és flip-floppot. A nyaka körül van néhány virágfüzér, ami talán frangipániból van.

– Mit csinálsz? – kérdezem kételkedve.

– Csak kapaszkodj erősen – mondja bizonytalanul, ahogy leteszi a pálmát az infúzióállványom mellé. – Még nem végeztem.

Körbenézve a teremben látom, hogy mindenki minket néz…, néhányan kíváncsian, néhányan nevetgélve. Egy kislány, aki két székkel arrébb ül, kopasz fején élénk rózsaszín sállal, nagy szemekkel figyel, még a szája is nyitva maradt. Összesen öt ember van itt ma velem a kezelésen és eléggé unalmas csak ülni, és figyelni, ahogy a folyadék cseppről cseppre a testedbe folyik. Biztos vagyok benne, hogy ez a legérdekesebb dolog, amit eddig láttak kemó közben.

Stevie kisétál majd pillanatokkal később visszajön egy kerekes hűtőtáskát húzva maga után, a vállán pedig egy hatalmas strandtáska van. Döbbent áhítattal figyeltem, ahogy mindent a fekvőhelyemig hurcol.

– Ki fognak dobni minket innét – sziszegem neki, szememmel a nővérek szobája felé pillantva, ami per pillanat üres. Nem sok dolog akad a kezelőszobában, de általában óránként jön egy ápolónő és mindenkit ellenőriz.

Stevie nem szól egy szót sem, csak ledobja az óriási strandtáskát a földre és elkezd kotorászni benne. Előkerül egy strandtörölköző, amit kihajtogat és leteríti a földre a székem mellé. Aztán… egy iPod dokkoló, amit leállít a pálmafa alá. Nem néz rám, de előveszi az iPod-ját és csatlakoztatja. Párat kattint az ujjával a képernyőn, mire az óceán hullámzása és sirályok hangja tölti be a levegőt. Rám néz és rám vigyorog, majd újra a táskába nyúl, kihúz egy újabb dokkolót, amit a székem másik oldalára helyez. Kiveszi a telefonját a zsebéből és csatlakoztatja. Pár pillanattal később hawaii zene lágy dallamait lehet hallani.

– Hihetetlen vagy – mondom lenyűgözve.

– Még nem vagyok kész – mondja, mire elfojtok egy sóhajt. Ismét a táskába nyúl és kivesz belőle két félbevágott kókuszdióhéj alakú műanyag poharat. Kinyitja a hűtőtáskát, kimer belőle pár jégkockát majd felpattint egy doboz gyömbérsört. Tölt nekem egyet, tesz bele egy szívószálat és egy kis hülye papír esernyőt a pohár oldalára.

– A koktélja, madam – mondja hadonászva, miközben átnyújtja nekem. Ahogy elveszem, lekapja az egyik virágfüzért és a fejemre teszi.

– Ez elképesztő – mondom, miközben szórakozottan simogatom a lágy virágszirmokat.

Stevie tölt magának is egy italt, aztán leül a törölközőre a székem elé, kinyújtja maga elé a lábait és megbizonyosodik arról, hogy a szarongja illedelmesen betűrve marad.

– A mai kemó témája a trópusi paradicsom. Tetszik?

– Imádom – sóhajtom neki. – De nem vagyok biztos benne, hogy az ápolóknak is tetszeni fog.

Stevie megvonja a vállát.

– Ki fogom vinni ezeket, ha azt akarják, de nem ártanak senkinek. Egyébként ez a hely dögunalom. Csak egy kicsit fel akartam dobni neked.

Iszok még egy kortyot a sörömből aztán lemosolygok a legjobb barátomra és ámulok a figyelmességén. Stevie rám kacsint aztán jobbra néz. A kislány még mindig minket bámul.

– Te is be akarsz szállni egy ilyen strand-akcióba? – kérdezi, mire az félénken lesüti a szemeit. Az anyukája, aki ott ül vele, Stevie-re mosolyog aztán odahajol a lányához és a fülébe suttog.

Stevie felpattan a padlóról, kisimítva a nem létező gyűrődéseket a szarongjából, majd odasétál a kislányhoz és az anyukájához.

– Gyere. Gyere lógj velem meg a barátommal, Oliviával a strandomon, van még kókuszbögrém neked és az anyukádnak is. Iszunk egy gyömbérsört és még egy speciális hawaii táncot is mutathatok neked.

A kislány felnéz Stevie-re hatalmas, rezzenéstelen tekintettel, de nem mond semmit. Ekkor az anyukájához fordul és őt kérdezi.

– Ti ketten nem akartok velünk lógni?

– De igen – mondja az anyuka és kinyújtja a kezét Stevie felé. – Amélia vagyok, ő pedig itt a lányom, Ruby.

– Örülök és megtiszteltetés – mondja Stevie, miközben megrázza Amélia kezét, majd Ruby felé nyújtja. 7-8 évesnek néz ki, és habár egy pillanatig hezitál, de aztán végül oda nyújtja a kezét. Stevie felemeli és gyengéden megrázza. – Te vagy valószínűleg a leggyönyörűbb kicsi lány, akit életemben láttam – mondja neki, mire ő megint lesüti a szemét.

Csendes hitetlenkedéssel ugyanakkor teljes baráti büszkeséggel figyelem, ahogy Stevie leguggol Ruby ágyának kerekéhez és kioldja a fékeket. Amíg ő közelebb gurítja a székét a pálma másik oldalára, az anyukája az infúzióállványt tolja mögötte. Mikor elhelyezi, lezárja a fékeket és elhozza az anyuka székét is.

Amikor mindenki elhelyezkedik, Stevie újra a táskába nyúl és kivesz belőle pár kókusz poharat, megtölti őket jéggel és gyömbérsörrel Améliának és Rubynak. Aztán a többi páciensnek is oszt bögréket, mielőtt visszatér a strandtörölközőjéhez és lehuppan.

Stevie és Amélia folyamatosan csevegnek, míg Ruby és én pihenünk és folyatjuk magunkba a gyógyszerünket. Ruby nagyon csendes, de ahányszor Stevie-re néz, felcsillan a szeme és a szája félénk mosolyra húzódik. Az egyik ápoló körbejár, a strand felszerelésünket egy vigyorral tudomásul veszi, de nem szól egy szót sem.

Körülbelül egy órával később elálmosodom, úgyhogy becsukom a szemem, és hagyom, hogy az óceán hullámai és a pengő ukulele álomba ringasson, és habár itt ülök egy tűvel a vénámba, amiből méreg csöpög a testembe, hogy megöljön egy másik mérget, nem tudom megállni, hogy ne húzódjon elégedett mosolyra az arcom.

 

– A francba, tényleg szexin néz ki a jégen – mondja Stevie álmodozva.

– Bizony – mondom sóhajtva, ahogy nézzük a Cold Fury – és részben Garrett – és a L.A. Dragons küzdelmét. Az ágyamban fekszünk, mindketten pizsamában és felhúzott takaróval. Nem ez az első alkalom, hogy Stevie nálam éjszakázik. Igazából ez a harmadik, a másik két alkalom akkor volt, miután Stevie-nek összetört a szíve és pizsamapartira volt szüksége a legjobb barátjával.

– Jól vagy? – kérdi.

– Jól – felelem neki anélkül, hogy levenném a szemem a hoki meccsről. Közben volt egy kis hányingerem délután, de nem hánytam, így véleményem szerint ez már nyert ügy. Sokkal fáradtabbnak érzem magam, mint a legutóbbi kezeléskor, de biztos vagyok benne, hogy egy jó alvás segíteni fog.

Kivéve, ha nem fogok tudni aludni, míg véget nem ér a meccs. Minden lehetőséget megragadok, hogy láthassam Garrettet, mert nagyon hiányzik. Üzent nekem körülbelül egy órával a meccs előtt. Már ágyban voltam, míg Stevie kint a konyhában ette a vacsoráját. Mivel nem hánytam, az étel illata csak növelte a hányingerem.

„Hogy van a csajom?” – írta.

„Kis hányinger, semmi hányás. Minden rendben” – írtam neki vissza.

„Gondolok rád. Hiányzol. Hívlak a meccs után.”

Azonnal visszaírtam neki: „Nekem is hiányzol. Sok szerencsét ma estére.”

Aztán már nem írt vissza, de nem zavart. Tudom, hogy átkapcsolt játék üzemmódba és fontosabb dolgokra koncentrál, mint én. Amikor Stevie végzett az evéssel, felvette a pizsamáját, megmosta a fogát és bemászott az ágyba, így nézhetjük a meccset.

A második félidő végén ledobom a takarót és lelógatom a lábaimat az ágyról.

– Hova mész? – kérdezi Stevie, miközben felül. – Hozhatok bármit, amire szükséged van.

– Pisilnem kell. Gondolod, hogy meg tudod csinálni helyettem? – mondom mosolyogva és elindulok a fürdőszoba felé.

Utánam kiált:

– Nagyokos!

És én magamban vigyorgok, basszus, de szeretem őt. Annyira hálás vagyok, hogy ilyen barátom van, mint ő.

Mikor végzek a fürdőszobában, beveszek pár Tylenolt, mert egy órája elkezdett fájni a fejem és remélem, most már el fog múlni. Belenézek a tükörbe, míg megmosom a kezem és látom, hogy a bőröm kicsit sápadtabb, mint szokott, de ez a kemóval jár. A múltkori kezelés alatt annyira gyenge voltam, hogy még a tükörbe se tudtam nézni.

Mire visszaérek az ágyba, egy kicsit kifogyok a szuszból, és Stevie megjegyzi:

– Jézus…, úgy fújtatsz, mintha maratont futottál volna.

Teleszívom a tüdőmet oxigénnel, mielőtt visszamászom az ágyba és lassan fújom ki.

– Csak egy kicsit fáradt vagyok…, ez minden.

– Mi lenne, ha kikapcsolnánk a meccset és aludni mennénk? Holnap kapod a következő kezelést és szükséged van pihenésre.

– Nem. Nem akarok egy pillanatot sem elmulasztani. Egyébként is…, Garrett felhív a meccs után.

– Rendben. – mondja feltartva a kezét majd visszahuppan a párnájára. – Megnézzük a meccset, beszélhetsz a szerelmeddel aztán villanyoltás. Nincs vita.

– Nincs vita – egyezem bele és elhelyezkedem aztán nézem, hogy a szerelmem tényleg szétrúg egy-két segget a jégen. 

21. fejezet

Fordította: Mandy

Garrett

 

Égnek a lábaim. Mintha láva folyna az izmaimban. A sorom már kint van közel ötven másodperce, de még nem volt elegendő szünet az akcióban, hogy válthassunk.

Nagyon küzdelmes ez a meccs a Démonok ellen… a második L.A. csapat, akivel a héten játszunk. Ahányszor csak pontot szereztek, mi válaszoltunk, de képtelenek voltunk megszerezni a vezetést. Ahogy a meccs utolsó percei ketyegnek, mindkét fél már csak a tartalék energiáira támaszkodik, és ölni tudnék azért, hogy valaki jegelje a korongot és végre fütyüljenek.

Ehelyett egy nagyobb vágyam teljesül.

A Démonok centere egy hanyag fonák passzt ad a szélső játékosnak, majdnem túl könnyű elkapnom még feldagadt lábbal is. Tisztán elkapom a korongot és az első dolog, ami bevillan az agyamba, hogy: Menj, menj, menj. A második dolog, amire gondolok, az Olivia…, kíváncsi vagyok, hogy ő is ordít-e, ha nézi a meccset a szobájában.

Már csak a puszta gondolatától feltöltődöm energiával, a pengéimet keményen belevágom a jégbe, csíkot húzva a jobb oldalon. Alex kiabál mögöttem: – A sarkadban van – úgyhogy tudom, valaki szorosan a seggemben van és Alex jön középen segíteni.

Közeledek a kapushoz, egy nagy, termetes suttyó, aki túl sokat fog fel a hálóból. A Démon mögöttem kinyúl felém, tesz egy gyenge próbálkozást, hogy beakasszon, de a botja pengéje csak ártalmatlanul karcolja a bokámat. Hallom, hogy Alex megüti a botját és azt mondja: „Add fel!”. Ez egy lehetőség, de nem kell, hogy mondjam neki és valójában annyira szinkronban játszunk, hogy tudom, azért csinálja, hogy levakarja rólam a Démont…, provokálva mondja neki, hogy őt kövesse inkább.

Ez működik is, mert szó szerint érzem, ahogy hátralép és már csak én vagyok és a kapus. Levágok balra a háló fele a felső sarkot célozva, és amikor a kapus felfele nyúl, egy rövid mozdulattal beadom az ötös lyukon keresztül tisztán a hálóba.

Kialszik a piros fény, Alex gyakorlatilag lebirkóz hátulról, majd a csapat többi tagja is letámad. És miközben általában ezek a kedvenc pillanataim hokijátékosként, csak Oliviára tudok gondolni és elképzelem, hogy őrjöng a gólom láttán.

 

Kisétálok az öltöző zuhanyzójából egy törölközővel a derekamon, egy másikkal a nyakam körül és a sarkával dörzsölöm a hajam.

– Haver… nagy formában voltál ma este – mondja Alex, miközben odasétálok az öltözőszekrényemhez, ami az övé mellett van. Ő már félig fel van öltözve, de én nem sajnálom az időt. Tudom, hogy a busz, ami visszavisz minket a hotelbe, még legalább fél órán át nem indul, míg a játékosaink nem kapják meg a jeges fürdőt az ízületeikre.

Lekapom a törölközőt a derekamról, felveszem az alsóneműmet és leülök a padra.

– Kösz, haver.

Előveszem a telefonomat, bekapcsolom és várok, míg bebootol, aztán megnézem az üzeneteimet, kíváncsi vagyok, Olivia mit írt nekem. A tegnapelőtti Dragon meccs után is bekapcsoltam a telefonomat, hogy megnézzem, írt-e nekem, és ezt teszem minden izgalmas meccs után. Lehet, hogy egy jó támadás teszi, esetleg egy jó passz, vagy gól, de az üzeneteitől óriásinak érzem magam.

„Szent ég, bébi! Csodálatos voltál. Jól kifüstölted azt a szarházit. Hallod az ország másik felén, hogy kiabálok? Olyan dögös vagy a jégen. Csodáltam, hogy nem olvasztottad meg :)”

Bejön a képernyőm, egy közös kép Oliviával, amit Sutton fényképezett a Busch Gardens-ben. Karja a derekamat öleli, az enyém a válla körül, testünk pedig szorosan simul egymáshoz. Arccal a kamera fele fordulunk, az állam a fején pihen. Mindketten szélesen mosolygunk, talán a legjobban ez a kép illusztrálja a kapcsolatomat Oliviával. Boldog, izgalmas, megnyugtató és természetes. Leszámítom persze azokat a részeket, amik borzasztóak és stresszesek voltak.

Rákattintok az üzenet ikonra, és egyből kétségbeesek, mikor nem látok új üzenetet tőle. Valójában az én üzenetemre sem volt válasz, amit a meccs előtt küldtem neki. Egy gyors „Hiányzol” üzenetet.

Nem jellemző rá, hogy válasz nélkül hagyja az üzeneteimet. Igazából az egész nyugati utazásom során mohón írogattunk egymásnak, kitöltve a réseket, mikor nem tudunk telefonálni. A nyugtalanság kis szikrája önti el a gyomromat, de egy pillanatig sem gondolom azt, hogy szándékosan hagy figyelmen kívül. Ez nem az ő stílusa.

Talán durva éjszakája van. Úgy értem, csak tegnap kapta meg a második kemó kezelést, talán beteg. Ma reggel beszéltem vele és mondta, hogy jól kontrollálja a hányingerét, de sokkal fáradtabbnak érezte magát, mint általában. Talán elaludt, nem tudott fent maradni a meccs végéig. Bepötyögök egy gyors üzenetet: „Minden rendben?”.

Miután rányomok a küldésre, leteszem a telefont és elkezdek felöltözni, az általános öltözői hangok elhalnak, míg azon gondolom, hogy van Olivia. Miközben mindkét meccs alatt fejben teljesen ott voltam, a maradék időmben csak aggódtam. Habár tudom, hogy nem sokat tehetnék érte, ha ott lennék vele, és azt is tudom, hogy a barátai nagyon vigyáznak rá, de még mindig bosszant, hogy a barátnőm rákos és nem vagyok ott mellette, amikor leginkább rám van szüksége.

– Valami baj van, haver? – kérdezi Alex megütögetve a karomat, hogy rá figyeljek.

Vetek rá egy gyors pillantást aztán újra lenézek a pólóm gombjaira.

– Nem…, jól vagyok.

– Nem nézel ki jól. Miért vágsz olyan aggódó arcot?

Felé fordítom a fejem, igyekszem rendezni a vonásaimat.

– Aggódó arc?

– Igen…, mint ez. – Alex összeráncolja a szemöldökét és lehúzza a száját fintorba. Nevetségesen néz ki.

– Neked elment az eszed – mondom neki mosolyogva, de ez még az én füleimnek is túl laposnak hangzik.

– Garrett – mondja Alex komolyan – Mi a baj?

– Semmi. Biztosan semmi. Csak aggódtam, hogy Olivia nem írt nekem. Hülyeség, mi? Úgy értem, ma reggel beszéltem már vele.

– Nem hülyeség, haver – erősít meg Alex. – Neki most van a kezelése. Természetes, hogy aggódsz.

Beharapom az alsó ajkam, fontolgatom a lehetőségeimet, majd a telefonom után nyúlok. Tárcsázom Olivia számát, de a negyedik csengés után átvált hangpostára. Nincs vezetékes telefonja, így az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy hagyok egy hangüzenetet és remélem, nem hallatszik túl kétségbeesettnek.

– Hello…, én vagyok. Csak aggódtam kicsit, hogy nem hallottam felőled. Hívj fel, ha meghallgattad.

Kinyomom és belecsúsztatom a telefonomat a zsebembe, felveszem a dzsekimet, viszont a nyakkendőmet elfelejtem visszavenni.

Alex rácsap a vállamra és kicsit megráz.

– Biztos vagyok benne, hogy jól van. Gyerünk…, dobjunk be egy sört a hotel bárjában, ha visszaérünk és legalább jól fogunk aludni. A gépünk holnap korán reggel indul és kevesebb, mint 24 órán belül már látni fogod őt.

– Igen, biztosan – értek egyet egy bágyadt mosollyal, de akkor zizegni kezd a telefonom a zsebemben. Amikor kihúzom, egyből lecsillapodik a gyomrom, mikor meglátom Olivia nevét.

– Hello – mondom, ahogy felveszem. – Már aggódtam érted.

Megijedek, mikor Stevie fáradt hangját hallom.

– Hello Garrett…, Stevie vagyok.

– Mi a baj? – Hirtelen elönt a félelem. Mert tudom, hogy valami baj van, ha nem ő válaszol a telefonjára. Alex felém fordul és aggódva néz rám.

– Figyelj…, Olivia jól van – mondja Stevie tétován. – De kórházban van.

A félelem villámcsapásként szúr a mellkasomba és kiszívja a levegőt a tüdőmből. Még válaszolni sem tudok neki. Csak tátogni tudok, mint a partra vetett hal.

– Garrett? Ott vagy? – kérdezi Stevie.

Rázom a fejem, köhögök kicsit, hogy eltűnjön a gombóc a torkomból. De még rekedtes a hangom, mikor megszólalok.

– Igen, bocsánat. Itt vagyok. Mi történt?

– Hát…, a vörös vértestjeinek száma vészesen alacsony. Nagyon fáradtnak érezte magát a kezelés után és délutánra már ki sem tudott szállni az ágyból…, nehezen lélegzett és mellkasi fájdalmai voltak. Hívott engem és bevittem a sürgősségire. Pár órája itt vagyunk.

– Jézus Mária – átkozódom tehetetlenül. Gyűlölöm a gyengeség érzését és az irányítás hiányát. – Mi miatt történt?

– Alighanem a kemó úgy harcol a rákkal, hogy megállítja a sejtek osztódását. Sajnos ez megállíthatja a vérsejtek osztódását is. Ez nem szokatlan…, legalábbis Dr. Yoffman ezt mondta. Adott neki egy vörös vérsejt transzfúziót és ellenőrizni fogja a szintjeit. Itt akarja tartani éjszakára, de azt mondja, jól lesz a transzfúziótól és biztos abban, hogy reggel már hazamehet.

Beletúrok a hajamba, kavarog az agyam. A csapat gépe nem indul holnap reggelig és csak kora délutánra érünk haza. Kíváncsi vagyok, kapok-e gépet ma éjszakára, és már tudom, hogy a következő hívásom a légitársasághoz lesz.

Aztán támad egy gondolatom és gyanakvóvá válok.

– Nem szépítetted a dolgokat itt nekem, ugye?

Stevie ingerülten felhorkant, de a hangja türelmes.

– Esküszöm, hogy nem. Jól lesz.

– Beszélhetek vele? – bukik ki belőlem, muszáj hallanom a hangját, mielőtt tényleg elhiszem.

– Most épp alszik. Nálam volt a telefonja és láttam, hogy hívtad…, tudtam, hogy aggódtál volna.

– Oké…, megpróbálok szerezni járatot ma éjjelre, mert a csapat gépe csak holnap délutánra ér oda. Ha szerencsém van, ott lehetek holnap reggelre, mielőtt kiengedik.

Stevie elhallgat egy pillanatra aztán nyugtalanságot hallok a hangjában.

– Hát…, ööö…, figyelj…, ő nem akarta, hogy megtudd. Megkért, hogy ne hívjalak fel, amikor felvették ide és nem fog örülni sem annak, hogy felhívtalak, sem annak, hogy visszarohansz.

– Mi a fasz? – ordítok a telefonba, sistergek a dühtől. – Nem akarta, hogy tudjam?

– Nem akarta, hogy aggódj. – békít Stevie. – Nem akarta elvonni a figyelmedet a meccstől.

– Bassza meg – morgok. – Ha még egyszer ilyesmi történik, jobb lesz, ha engem hívsz először, és nem érdekel, ha épp beszállásra készülök a repülőn vagy a jégre korcsolyázom ki. Ezt személyes ügyemnek tekintem és szétrúgom a segged.

– Akárhogy is – mosolyog gúnyosan Stevie – nem vagy az anyám és nem válaszolok neked.

– Igen? Hát baszd meg, seggfej! – ordítok a telefonba, miközben Alexre pillantok, aki aggódva néz rám. Szemöldökét felvonta az égig.

Várok, hogy Stevie válaszoljon valamit, de csak annyit mond nagyon lágy hangon.

– Megvagy? Jobban érzed magad?

– Nem – morgom a telefonba. – Nem érzem magam jobban és bocsánat. Ez felesleges volt. Csak egy kicsit kiborultam.

– Értem. – mondja aztán próbál megnyugtatni – Nézd…, most jól van, csak pihen. Gyere a csapat gépével és már itt lesz a lakásán, mire landolsz. Minden rendben lesz.

– Rendben – fújom ki a feszültséget – Találkozunk holnap, de ha felébred és fel szeretne hívni…, hadd hívjon. Nem érdekel, hány óra. Én csak….

A szavaim elhalnak, a bizonytalanság univerzumában lebegnek.

– Csak hallani akarod a hangját – találja ki Stevie.

– Igen…, az segítene.

– Rendben, barátnőm – turbékol nekem Stevie, kinyomom a telefont és visszateszem a zsebembe.

– Mi a franc történt? – kérdi Alex.

– Olivia kórházban van. A vörös vérsejtjeinek a száma alacsony és adtak neki valamilyen transzfúziót vagy mit.

Ekkor Alex kikapja a telefonját a szekrényéből és kioldja.

– Basszus…, Sutton hagyott nekem egy üzenetet, mielőtt kimentünk a jégre. Bocs, haver... de nem néztem meg.

Feltartja a telefonját és elolvasom Sutton üzenetét. Ő legalább nem tiltotta meg nekem, hogy megtudjam, a barátnőm kórházban van: „Hívj fel azonnal. Olivia kórházban van. Úton vagyok oda. Próbálj meg szólni Garrettnek.”

Aztán egy másik üzenet fél órával később: „Itt vagyok. Jól lesz. Alacsony vérsejt szám. Semmi pánik.”

Alexre nézek kényszeredett mosollyal.

– Legalább Sutton törődik velem.

– Igen, hát, azt hiszem, ő még mindig úgy érzi, hogy tartozik neked, vagy valami ilyesmi. – mondja kuncogva.

Benyúlok a szekrényembe, kiveszem az órámat és felteszem, aztán a pénztárcámat csúsztatom a hátsó zsebembe.

– Bemegyek az edző irodájába internetezni, hátha tudok foglalni járatot ma estére.

– Tesó… ez nem fog nekik tetszeni – mondja Alex sóhajtva, és igaza van. A csapattal kell utaznunk, és azt hiszem, ennek köze van a biztosításhoz is, de őszintén… ha lezuhan a gépem, az most a legkisebb problémám.

– Leszarom! – szólok neki hátra és elsétálok az edző irodája felé.

Szerencsére Pretore edző nincs itt, mivel láttam az edzőteremben beszélgetni az egyik csapattársammal, akinek a lába jégfürdőbe van merítve. Rögtön rácsapok a laptopjára és ellenőrzöm az elérhető járatokat, és legszívesebben lyukat ütnék a falba, mikor látom, hogy nincs közvetlen járat, amivel előbb érnék oda, mint a csapat gépével. Futólag átgondolom, hogy talán bérlek egy magángépet, habár tudom, hogy rámenne a gatyám is, de aztán gyorsan elvetem az ötletet. Kezdek kissé rögeszmésnek tűnni, de Stevie és Sutton is biztosítottak, hogy Olivia jól lesz.

A lemondás sóhajával felkelek az asztaltól és kimegyek az irodából, a vállaim megereszkedtek a fáradtságtól. A kijárat fele indulok, ahol tudom, hogy vár a busz és kihúzom a telefont a zsebemből. Közel tartom magamhoz, mert nem akarok lemaradni Olivia hívásáról. Mert nagyon, de nagyon szükségem van most arra, hogy halljam a hangját.