4 - 5. fejezet

 

4. fejezet

Fordította: Auróra

Olivia

 

Szoros lófarokba fogtam a hajamat a fejem tetején és kritikus tekintettel néztem végig a tükörképemen. Sokáig dolgoztam ma a Fleurishben, így hajmosásra már nem volt időm, csak egy gyors zuhany fért bele a randevú előtt. Szóval gyorsan kibontottam a fonatot a hajamból, elégedett voltam a hajamban maradt hullámokkal, gyorsan lófarokba fogtam és még egy gyors sminkre is maradt időm. Tudom, hogy Garrett azt akarja ugyanolyan legyen a hajam, de máshogy döntöttem. Ötletem sem volt mit tartogat az este, de szeretnék megtartani némi előnyt. Jelenleg annyi minden felett nincs hatalmam az életemben, szükségét éreztem annak, hogy biztos legyek benne, amit csinálok, azt azért teszem, mert én magam akarom. Plusz nem akarom, hogy magától értetődőnek vegyen. 

Garrett azt mondta normális este, tehát fehér rövidnadrágot vettem fel, amiben a barna lábam jól nézett ki – baromi jól –, és egy zöld pólót, amire az volt írva, hogy CSÓKOLJ MEG, ÍR VAGYOK.  Nem tudom mit árul el ez rólam, de biztos, ami biztos a legszebb halvány rózsaszín csipkés fehérnemű szettemet vettem fel alá. Tudom, hogy csakis az én döntésem lesz, hogy rajtam marad vagy épp lekerül rólam. Majd kiderül mit hoz a mai este.

Igen, többször gondoltam erre mióta igent mondtam Garrett meghívására. Miután elhagyta a boltot, Stevie a délután további részében nem kegyelmezett nekem. Folyamatosan arra terelte a beszélgetést, hogyan is kellene zajlania a randinknak.

Cserkészd be ma este. Csajszi… én mondom neked… ez a pasi zselévé változtatja a csontjaidat úgy, hogy csak a nyelvét használja, semmi kétség.

MINDENT BELE! Hallasz engem? MINDENT BELE!

Figyelmen kívül hagytam minden egyes megjegyzést, ha reagáltam volna, csak még jobban felbátorodott volna. De az, hogy csomót kötöttem a nyelvemre, még nem jelentette azt, hogy az eszem nem akörül járt folyamatosan, mit is remélek tulajdonképpen ettől a mai estétől Garrettel.

Eddig akármennyi első randin voltam, mindegyik célja az volt, hogy jobban megismerjük egymást és egy kicsit közelebb kerüljünk egymáshoz. Remélve, hogy valami sokkal több felé vezet, mert mint nő romantikára, biztonságra, meghittségre vágytam egy kapcsolatban. Sosem mentem úgy el valakivel, hogy szexelni fogok vele. Egyszer sem fordult meg a fejemben.

De Istenem segít, egész délután csak erre tudtam gondolni.

Köszönhetően Stevie nyafogásának, hogy meg kell ragadnom az életet, mialatt a rák a testemet rombolja. Talán a sors azzal állít szembe, hogy nem tehetek mást még ha gyengén is, de kapaszkodnom kell az életbe.

Nem akarom magam gyengének és erőtlennek érezni. Nyafogás helyett, szeretném az életem minden egyes percét, mint szaftos mennyországot kiélvezni, mielőtt még elvehetnék tőlem. Talán rossz vagyok, mert úgy látom Garrett Samuelsont mint „szaftos mennyországot”? Talán egy kurva vagyok ezért mert így gondolok rá?

Van még egy jó dolog abban, hogy teljesen oda vagyok a ma esti randimért Garrettel. Segít, hogy ne gondoljak arra, amit az onkológián megtudtam ma reggel. Halálosan rettegtem és hányingerem volt mikor oda mentem, de úgy jöttem el, hogy már egy kicsit többet tudtam és ez segített abban, hogy jobb nézőpontból lássam a dolgokat.

Dr. Yoffman nagyon kedves és menő volt. Az ötvenes évei végén járhat, hosszú őszes hajjal és kecskeszakállal. Farmert, tornacipőt és Hawaiii mintás inget viselt, és mindennek ellenére a kinézetével és a viselkedésével sikerült elérnie, hogy sokkal nyugodtabb legyek. Teljes testi vizsgálatot végzett, óvatosan megnyomkodta a nyakam jobb oldalán levő duzzadt nyirokcsomót is. Már hetek óta ott volt, a háziorvosom először úgy gondolta, hogy valami fertőzés jele lehetett, mert lázas és fáradékony voltam. Többféle antibiotikummal is próbálkozott, de miután mindegyik hatástalannak bizonyult, biopsziára küldött.

Bumm. Rák!

Dr. Yoffman elmagyarázta nekem, hogy a tüszős B-típusú limfóma lassú növekedésű rákfajta és valószínűleg már régebben megtámadta a testem. Azt is mondta, hogy sok embernél soha nem jelentkeznek tünetek, sőt olyan is előfordulhat, hogy csak figyelik és majd meglátják mi lesz. De mivel nekem tüneteim voltak, láz, éjszakai izzadás, fáradékonyság, és majdnem 5 kilót fogytam az elmúlt egy hónapban. Mindez arra utalt, hogy a betegségem már előrehaladott állapotban volt. Ezek a szavak, mint egy gyomorütés értek és rettenetes félelem árasztotta el a testem. Mikor egy reszketeg sóhaj tört ki belőlem és a szememet könnyek lepték el, Dr. Yoffman gyengéden megpaskolta a térdem.

– A jó hír az, hogy ez a betegség kezelhető. Nem gyógyítható teljesen, de jó esélyünk van a tünetmentességre.

Szavai zene volt füleimnek. Úgy döntöttem figyelmen kívül hagyom a nem gyógyítható részt és csak a kezelhetőre és tünetmentességre figyelek.

– Hogyan kezelik?

Felállt és néhány jegyzetet írt a kartonomra.

– Először is meg kell állapítanunk mennyire előre haladott a betegsége. Szükségem van vérvizsgálatra, mellkas, has és medence CT-re, PET CT-re, valamint csontvelő és nyirokcsomó biopsziára.

A szívem újra rohamosan kalapálni kezdett, Sutton megragadta a kezem. Dr. Yoffman felé fordult.

– El tudná nekünk magyarázni ezeket a dolgokat?

Dr. Yoffman letette a kartonom és visszasétált hozzám, majd a szemembe nézett.

– Ezeknek a vizsgálatoknak a többsége nem jár fájdalommal. Viszont a csontvelő biopszia egy kicsit kellemetlen lesz. Kapni fog helyi érzéstelenítést itt lent – egyik kezével mögém nyúlt és az ujjait jobb oldalon a fenekem feletti területhez nyomta. – Ejtek egy nagyon vékony bemetszést és miután elérem a csontot, a csonthártyát is érzéstelenítem. Majd egy tűvel félrehúzom a csonthártyát és egy újabb műszerrel belefúrok a csontba. Nem fog fájdalmat érezni. Miután bejutottam a csontba, némi csontvelőt fogok kivenni. Néhány beteg úgy fogalmazott olyan volt mintha megrázta volna őket az áram, mikor kiszívtam a csontvelőt. De nem fog fájdalmat érezni. Az egész öt, tíz percig fog tartani.

Hányinger kerülgetett a torkomat gyomorsav marta. Hirtelen, a bizakodásom zuhanórepülésbe kezdett, amin Sutton és Stevie annyira keményen dolgoztak, hogy felépítsék.

– Képtelen vagyok – bukott ki belőlem. – Még nem vagyok kész rá.

Dr. Yoffman szemében együttérzés jelent meg, megszorította a vállam.

– Ez természetes, Olivia. Rengeteg ijesztő dolgot kell feldolgoznia. Kell némi idő hozzá. Felírok magának valamit, ami segít pihenni és enyhíti a szorongását. Mit szólna hozzá, ha ma megcsinálnánk a vértesztet és a CT-ket. Minden felszerelés adott itt a klinikán. Holnap pedig megcsinálhatjuk a biopsziát, a gyógyszer, amit felírtam önnek segíteni fog a pihenésben. Remélhetőleg nemsokára a biztosítójától megkapjuk az engedélyt a PET CT-re. Úgy hangzik, mint egy terv, nem?

Nagyot nyeltem és hálásan bólintottam, hogy nem ugrottunk fejest rögtön mindenbe. Valamint örültem, hogy felír nekem valamit szorongásra, mert úgy éreztem a testem lassan millió darabra fog robbanni annyira remegtem.

Mielőtt Dr. Yoffman távozott még megkérdezte, hogy van-e bármi kérdésem, éreztem, hogy hülyét fogok magamból csinálni a kérdés miatt, amit fel akartam tenni. Semmi tapasztalatom nem volt a rákkal, maximum amit a hírekben láttam vagy amit a barátaim osztottak meg a közösségi oldalakon.

– El fogom veszíteni a hajam a kezelés során?

Dr. Yoffman csak mosolygott rám.

– Ez egy roppant jó kérdés, sokféle sugár és kemoterápiás kezelés jár hajvesztéssel. De magának szerencséje van, nemrégiben hagyták jóvá a bendamustine nevű szer alkalmazását. Nos, a részletekről majd a következő találkozónkkor beszéljünk, de ennek az új szernek enyhe mellékhatásai vannak, és nem okoz hajhullást.

Egyszerre éreztem örömet és szégyent, hogy ez egy fontos dolog volt nekem, de Dr. Yoffman nem éreztette velem, hogy hülye lennék. Sutton még tovább enyhítette a bűntudatomat.

– Hála az égnek. Attól féltem nekem is olyan barátnak kell lennem, aki, hogy támogassa a barátját leborotválja a haját.

A feszültség egyből elszállt belőlem, és a nap folyamán először kitört belőlem a nevetés. Egy igazi nevetés.

Az elkövetkező néhány órát azzal töltöttem, hogy elvégezték a vérvizsgálatot és a CT-ket. Majd időpontot egyeztettem a következő napra csontvelő biopsziára. Dr. Yoffman mondta, hogy majd hívni fognak, hova kell mennem PET CT-re, ha a biztosítóm engedélyezi. Ha pedig minden vizsgálati eredmény megvan, egy újabb időpont miatt hívni fog, hogy véglegesítsük a kezelésem.

Ez a szar egyre valóságosabb.

Nagyot ugrottam a kopogásra az ajtómon. Rögtön elárasztott a megkönnyebbülés, hogy elfelejthetem a mai nap emlékét. Izgatott voltam, hogy láthatom Garrettet, mert tudtam, hogy mint az elmúlt két alkalommal, most is elfeledteti velem, hogy beteg vagyok. Még egyszer belepillantottam a tükörbe. A nő, aki visszanézett rám, nem úgy festett, mint akinek rákja volt. Jól éreztem magam… fogjuk rá. Úgy értem, a fáradtságon kívül, ami néha elfogott, a néhány éjszakánkénti izzadást és az enyhén duzzadt nyirokcsomómat leszámítva fizikailag jól voltam.

Jelenleg.

De vajon meddig?

Gyorsan felvettem azt az ezüst karkötőt, amit anyától kaptam tavaly karácsonyra és kimentem a hálószobámból. Egy egyszerű kétszobás lakás volt, de nekem bőven elég volt. Kényelmes bútorokkal, színes festményekkel és egy csomó cserepesnövénnyel.

Vettem egy mély levegőt és kinyitottam az ajtót, ahol egy száznyolcvan centis hokis félisten várt rám. Egyik kezével az ajtófélfának támaszkodott, a másik kezét lazán zsebre tette. Fekete Harley Davidson póló volt rajta és láttam a felemelt kezén egy tetoválást, ami úgy nézett ki, mint egy feketerigó.

– Nincs fonat – mondta hangjában némi csalódottsággal, ahogy végig nézett rajtam. – De a pólód nagyon bejön – mondta miközben elolvasta a feliratot a mellemen. – Kérlek mond, hogy ír vagy.

Hátra léptem egyet, hogy bejöhessen, míg magamhoz veszem a táskámat.

– Lehet, hogy van bennem egy kis ír vér is.

– Köszönet az apró csodákért – csipkelődött és egyetlen rövid, örült, káprázatos pillanatig azt kívántam bárcsak itt helyben megcsókolna. De nem tette meg. Csak a pillantását vezette körbe a lakáson.

– Nagyon szép helyen laksz – mondta. – Tetszik ez a sok növény.

– Jó érzékem van a növényekhez, szóval úgy gondoltam kihozom belőle a legtöbbet, amit lehet – mondtam miközben a táskám átvetettem a vállamon.

– Hé – mondta Garrett miközben felém jött szemét le nem véve a csuklómról. Megfogta a kezem és felemelte, hogy jobban szemügyre vegye az ezüst karkötőt, amit épp csak pár perccel ezelőtt vettem fel. – Hol szerezted? Gyönyörű.

– Anyukám csinálta nekem. Ékszereket készít a szabadidejében – lenéztem az összefonódó szőlőlevelekre, minden egyes levél között egy szőlőfürt lógott.

– A húgomnak nagyon tetszene valami hasonló. Tudok venni az édesanyádtól?

Mosolyogva húztam végig az ujjam a szemeken.

– Ez egyszeri és megismételhetetlen, de biztos vagyok benne, hogy tud valami hasonlót csinálni.

– Szóval, mit csinál az édesanyád mikor éppen nem ékszereket tervez?

– Masszázs terapeuta – nevettem. – Jelenleg. Olyan gyakran cserél állást, mint ahogy az évszakok változnak.

Garrett csak mosolygott miközben tovább forgatta a kezem, hogy jobban megnézhesse a karkötőt. De hirtelen a lélegzete is elakadt, mikor meglátta a csuklómat.

– Jézusom Olivia, mi történt a csuklóddal? – kérdezte, mikor meglátta a sötétlila zúzódást, ami akkora volt, mint egy negyed dolláros. Ocsmányan festett, és rosszul éreztem magam, mert meglátta.

Óvatosan elhúztam a kezem és elfordítottam a csuklómat.

– Csak beütöttem a fürdőszoba csapjába tegnap. Nem nagy dolog. Szinte nem is fáj.

– Úgy néz ki, mint ami kegyetlenül fáj. Volt már ilyen zúzódásom miután bekaptam egy képen lövést és hadd mondjam el neked, kibaszottul fájt.

Dr. Yoffman ma felírta azt is, hogy nagyon könnyen szerzek zúzódásokat. A csuklómon vagy éppen a csípőmön, amivel éppen csak nekimentem az öltözőszekrényemnek. Szerinte valószínűleg vérszegény vagyok, de ez majd a vérvizsgálatból kiderül.  

– Nos, ez viszont nem fáj – mondtam miközben az ajtó felé mentem. Mikor odaértem és megfogtam a kilincset, felé fordultam. – Csak rondán néz ki. Nos, mi a ma esti terv?

Garrett követett és közel lépett hozzám… nagyon közel, háttal nekinyomott az ajtónak egészen addig, míg el nem engedtem a kilincset. Két oldalt a fejemnél nekitámaszkodott az ajtónak és nekem nyomta magát.

– Nos mivel azt mondtam ma este még nincs szex, ezért valami olyasmire gondoltam, ami legalább fele annyira kielégítő. És… miután azt mondtad szereted a disznó vicceket, úgy gondoltam elmehetnénk egy stand up estre. Természetesen, ha neked is megfelel.

Nem tudtam elrejteni a vigyoromat.

– Fantasztikusan hangzik. Még sosem voltam ilyenen.

– Nagyszerű – mondta miközben tekintete az ajkamra vándorolt. – De úgy gondolom illik helyesen elkezdeni a randevút, nemde?

– Ó, igen? – kérdeztem, hangom rekedt volt, a testemet a várakozás izgalma járta át. – Mi jár a fejedben?

– Azt hiszem meg kell adnunk a tiszteletet az ír gyökereidnek – suttogta, miközben közelebb hajolt, ajka szinte súrolta az enyém.

– Később akár elhanyagolva is érezhetik magukat – értettem egyet, nyelvemet végighúztam alsó ajkamon, ami már így is remegett a várakozástól.

Garrett ajkát az enyémre tapasztotta én pedig lassan utat engedtem neki. Fahéj és menta íze volt. Egy másodpercig sem haboztam és nyelvemmel a szájába hatoltam, hogy táncra hívjam az övét. Karomat szinte azonnal a nyaka köré fontam, a mellkasából feltörő morgás kíséretében, Garrett a karját a derekam köré fonta és még közelebb húzott magához. Mélyen, vággyal telve csókolt, a vérem a fülemben lüktetett. Nyelvünk csatát vívott egymással, nekem pedig meg kellett küzdenem a vággyal, hogy teljesen hozzá simuljak. Fejünket természetesen fordítottuk ellentétes irányba, hogy még jobban, még intenzívebben érezhessük egymást.

Ajkak, fogak, nyelvek. Kezemmel belemarkoltam a hajába, ujjaival egyre szorosabban markolta a csípőmet. Édes Istenem micsoda csók, most azonnal azt akartam, hogy vigyen a hálószobámba és a folytatást akartam követelni. Jelen pillanatban Stevie egész napos kotyogása roppant jó ötletnek tűnt.

Bánatomra, Garrett egy sóhaj kíséretében elhúzta tőlem az ajkát, de mielőtt még teljesen eltávolodott volna, az alsó ajkamat utoljára még a szájába szívta. Fogai közé vette, egy finom nyögés, ami keresztülhatolt a bőrömön, majd elengedte az ajkam. Kellemes érzés járt át azon a ponton, ahol az előbb még a fogai voltak, vonakodva engedtem el a haját.

Garrett tett egy lépést hátra, arca vörös volt, szemében forró szenvedély égett, tükör nélkül is biztos voltam abban, hogy én is ugyan úgy néztem ki.

– Hát ez… huh… – kezdtem, de a szavak elhagytak. Mert fogalmam sem volt róla, hogyan kellene ezt a csókot jellemeznem. Sosem éreztem még ilyet. Biztos voltam benne, hogy még sosem kezdtem így randit.

– Igen, az – értett velem egyet. – Alig várom, hogy újra csináljuk.

Fogalmam sincs mi ütött belém. Talán gyarlóság, vagy Stevie egész napos rettenetes befolyásolása, de egyszerűen kibukott belőle.

– Vagy sokkal többet.

Garrett tekintete forróból, perzselővé változott át egyetlen nanoszekundum alatt. Egy pillanatig csak nézett rám, majd közelebb lépett. Úgy éreztem a szívem kiugrik a mellkasomból.

– Bármit megadok neked Olivia. Csak kérned kell.

Tehát a kérdés adott volt… azt akarom, hogy az este végén csak egy csókot adjon, vagy azt akarom, hogy velem töltse az éjszakát?

5. fejezet

Fordította: Christina

Garrett

 

Ez egy folyamatos küzdelem.

És a picsába… még soha nem küzdöttem így korábban.

Azzal, hogy a farkam lelankadva maradjon, és a kezeimet is magamnál tartsam.

Egész éjszaka harcoltam magammal… komolyan azt kellett mondanom a testemnek, hogy tartsa magát a kibaszott irányításom alatt.

Ez gyakorlatilag lehetetlen, amikor olyasvalaki társaságában vagyok, aki mellett rádöbbenek, hogy ő a legszexibb nő, akivel valaha életemben voltam. Egyértelmű, hogy fizikailag vonzódom hozzá. Világos volt, mint a nap, attól a pillanattól kezdve, hogy megpillantottam. Az volt az első gondolatom voltak – mert, ja, egy barom vagyok –, hogy egész éjszaka csak őt akarom dugni.

Most egy kicsit másképp gondolkodok, és azt hiszem, egy éjszaka nem is lenne elég. Mást még nem is kóstoltam belőle, csak az eperízű szájfényét, amikor csókolóztunk, de valami azt súgja nekem, hogy egyetlen alkalom nem lesz elég.

Egy ilyen nővel, mint ő, nem.

Egy ilyen nővel nem, aki hangosan zihálva nevetett, miközben a poénokat hallgattuk a humoresten, és egyszer olyan hangosan röfögött is, hogy a humorista kihívta őt a színpadra. Erre még jobban rákezdett és annyira hisztérikusan kezdett nevetni, hogy azt hittem, a nadrágja is elázik.

Egy ilyen nővel nem, aki előhúzott egy ötdolláros csekket és egy viharvert hajléktalan kezébe nyomta, aki mellett elmentünk az utcán, ahogy elhagytuk a kabaréklubot.

Egy ilyen nővel nem, aki miután gyengéden karba fonta a karját az enyémmel, mikor Raleigh belvárosában sétáltunk, egy olyan bárt keresgélve, ahol szerezhetünk valami italt.

És egy ilyen nővel biztosan nem, aki velem szemben ül, ahogy a sörünket kortyolgatjuk, elgondolkodva hallgat minden szót, amit mondok, éleslátó és szellemes megjegyzéseket hozzáfűzve, és annyira édesen nevet, hogy azt gondolom, talán cukorba és mézbe mártva hempergették meg.

Aha… az egész éjszakás küzdelem volt, hogy ne ragadjam a karjaim közé és derítsem ki, hogy meg tudnánk-e ismételni azt az elképesztő csókot, amit a randi elején váltottunk. Egy részem már most be akarja fejezni az estét, csak azért, hogy visszavigyem őt a lakására egy „jó éjt-csókért”. De nagyrészt nem akarom, hogy ez az este véget érjen. Itt akarok ülni vele ebben a bárban, amíg fel nem jön a Nap, mert életemben először végre tényleg élvezem a randipartnerem társaságát.

Hosszú idő lesz, mire az ágyába jutok és őszintén szólva, ebben a pillanatban nem ez a célom. Ez egy buzgó kívánság, de nem egy cél. Annál is inkább, mert a legfőbb esemény, ami valószínűleg történni fog, hogy otthagyom álldogálni a lakása ajtajában, talán egy csontig hatoló csók után és aztán újra elhívom randizni.

Igen, ez a legfőbb esemény, mert „Mr. Egyéjszakás Kaland” kér egy második randit is. És piszkosul ideges vagyok, mert nem tudom, hogy mindaz, amit ma este mutattam neki, garantálja, hogy újra látni akarjon engem. Eddig úgy kezeltem egy nőt, hogy ettünk egy finom ételt, majd be is fejeztük az estét egy vagy két orgazmussal. Talán maradok még az ágyban egy kis ölelésért, egy kis beszélgetésért, és talán még egy orgazmusért is. De aztán elmegyek és el is felejtem. Nincsenek illúzióim… Biztos vagyok benne, hogy ők is elfelejtenek, mert a nők többet akarnak, mint amit én adni tudok, és amikor messze magam mögött hagyom őket, biztos vagyok benne, hogy újra elkezdik levadászni azt a srácot, aki meg tudja adni neki azt, amire igazán szükségük van.

Olivia megfordítja a finom csuklóját, majd lekukucskál az órájára.

– Későre jár. Azt hiszem, inkább már éjszakának kellene hívnunk az estét.

Nem, akarok ráordítani, de mosolygok és csak felé biccentek. – Ja, holnap korán edzésem van, aztán egy csapatedzés.

Olivia feláll a székéről, utánzom minden mozdulatát. Felveszi a táskáját, és a vállára dobja. – Szóval minden nap edzel?

Kinyúlok és megfogom a kezét, belülről melegítve, ahogyan összekulcsolja az ujjait az enyémmel.

– Igen, a héten és a jövő héten is, néhány edzőmérkőzéssel együtt. Aztán lesz majd néhány meccsünk az előszezonban, mielőtt a rendes szezon elkezdődik.

– Izgatott vagy már? – kérdezi, miközben végig vezetem a báron, majd ki az ajtón.

– Istenem, igen – mondom egy mosollyal. – Utálom a nyarakat. Alig várom, hogy újra a verseny sűrűjében legyek. Olyan ez nekem, mint a drog.

– Szeretem a szenvedélyt a hangodban, amikor a jégkorongról beszélsz – mormogja, ahogy lesétálunk a háztömbben a garázsok felé. – Elárulja, hogy ez mennyire fontos a számodra.

A szavai mélyen megérintenek… az elismerése, amit a játékszeretetem iránt tanúsít. A legtöbb ember azt hiszi, hogy a profi sportolók mind a pénzért csinálják, és nem fogok hazudni… a pénz hihetetlenül jó és olyat nyújt nekem és a családomnak, amit egyetlen más hivatás sem tudna. De nem ez az, amiért azt csinálom, amit. A győzelemért teszem, az izgalomért, a rajongókért és a csapattársaimért. Ennél nincs is nagyszerűbb érzés – még a legnagyobb kirobbanó orgazmus sem hasonlítható ahhoz az érzéshez, ami elönt, amikor a csapatom megnyer egy játékot.

Nincs is jobb ennél a világon.

– És neked mi a szenvedélyed? – kérdezem őt, amikor belépünk a parkolóba, és úgy döntünk, hogy lépcsőzünk a harmadikra. Egy kicsit lelassítom a hosszúra nyúlt lépteimet, mert Olivia lemaradt mögöttem.

– Nos, imádom a munkámat. Igaz, nem az, amiről azt hittem, hogy csinálni fogom, amikor kikerülök a főiskoláról. És lelkesedek a barátaimért. Ez egy kicsi baráti kör, de sehol sem lennék nélkülük. Rajongok az anyukámért. Igazán közel állunk egymáshoz, de Oregonban lakik, és nem látom őt annyiszor, ahányszor akarom.

– Mi a helyzet az apukáddal? – kérdezem őt, amikor elérjük a második lépcsőfordulót.

– Fogalmam sincs róla, hogy hol lehet. Ő elég szabad szellem… körbejárja az országot. Pár évvel ezelőtt szakítottak anyámmal.

– De nem váltak el?

Olivia kuncog. – Öhm… csak azért, mert nem is voltak házasok. Egyikük sem hisz a házasságban. Mindketten olyanok, mint az éretlen hippik, akik a szabad szerelemben és sok marihuánában hisznek.

– Te most viccelsz? – kérdezem csodálkozva. A szüleim majdnem harminc évig éltek boldog házasságban és miközben teljes mértékben élvezem, hogy egy szingli macsó vagyok, mindig is mélyen tiszteltem a házasság szentségét. Nem biztos, hogy én valaha is megváltozom, de ez egy tiszteletre méltó dolog.

Olivia nevet, aztán megáll egy pillanatra miközben felfelé mászunk, hogy vegyen egy mély lélegzetet.

– Nem viccelek, anyukám egy dög. Lebegő kaftán ruhákat visel és friss virágokat fon a hajába. Egész nap a Mamas and the Papas-t hallgatja és álmodozva beszél a szabad szerelemről.

Kuncogva rámutatok:

– De az anyukád még csak nem is abból a generációból származik. Elég fiatal ahhoz, hogy Depeche Mode-ot hallgasson, miközben válltömést és lábmelegítőt hord.

– Nekem ezt nem kell megmagyaráznod – mondja Olivia, miután vett egy mély lélegzetet, majd ki is fújta.

– Úgy tűnik, egy kicsit kifogytál a levegőből – ugratom őt. – Talán lifttel kellett volna jönnünk.

Belebokszol a karomba, nem is annyira könnyedén és azt mondja:

– Nem mindenki világklasszis sportoló közöttünk. De jól vagyok.

Még egy lépést tesz a következő lépcsőforduló felé, de lehajolok, és a karomba veszem. Elfojtott kiáltást hallat, és nagyon elégedett vagyok, amikor a karjait felemeli, hogy a nyakam köré fonja.

– Mit szólnál a lifthez? – kérdezem őt, miközben egyik kezem elég közel kerül a melléhez, a másik pedig a lábát markolja meg a rövidnadrágja szegélye alatt. A csodálatos érzés a bőre érintése az ujjaim alatt, egy kicsit behajlítom az ujjaimat, hogy még közelebb nyomjam magamhoz.

Olivia kuncog, és azt mondja: – Milyen lovagias.

Felkocogok a maradék lépcsőn, és amikor elérem a legfelső emeletet, gyengéden talpra állítom, a teste végigcsusszan az enyémen, majdnem megrázkódok az elektromosságtól, ahogy nekem feszül.

Mély lélegzetet véve, Olivia a mellkasomra teszi a kezét és felnéz rám elnehezülő szempillái alól.

– Köszi a menetet.

– Bármikor – mormogom vissza és nem tudom megállni, hogy a kezemet fel ne emeljem és ne simítsam végig az állkapcsán.

Elragadtatva nézem, ahogy a szemei lecsukódnak és egy apró mosoly jelenik meg azokon a nagyszerű ajkain. Lehajolok és ajkára tapasztom az enyémet, amely azonnal kinyílik.

Ujjaimat a nyakához érintem, megragadom őt és addig húzom magamhoz, amíg az ajkaink össze nem préselődnek. Egy halk nyögés szakad fel Oliviából és csak erre van szükségem ahhoz, hogy a nyelvemet is benyomjam, és végre úgy csókolózhassak vele, ahogyan egész este erről fantáziáltam.

Istenem… ez jobb, mint korábban, mert hozzá simul a testemhez, teljesen belém temetkezik és innen már nincs megállás, a vér érzékien áramlik végig az ágyékomon. Amíg az egyik kezemmel határozottan markolom őt, a másik végigvándorol a hátán, a fenekébe mélyesztem az ujjaimat, hogy még közelebb vonjam magamhoz.

A szenvedély azonnal felizzott közöttünk. Belemorgok a szájába, mikor nekem tolja magát és hozzá dörgölőzik a farkamhoz. Felfal, dühösen mozgatja a nyelvét az enyémen. Amikor a csípőjével körözni kezd, a térdeim elgyengülnek és meg kell támasztanom magam.

A lépcsőn felfelé dörömbölő léptek hangja beszűrődik a tudatomba, elhúzom az ajkamat Oliviától, amint egy csoportnyi ember az alattunk lévő emeleten felénk tart.

Nem engedek a szorításon, ahogy fogom őt, bár inkább közelebb húznám magamhoz, ahogy ellépünk az ajtó elől, hogy elengedjük az embereket. Olivia mellkasa az enyémnek feszül, gyorsan emelkedik és süllyed, tudatva velem, hogy ő is épp annyira felizgult, mint én ettől a második, de épp annyira atomjainkra szedő csóktól.

Ahogy a többiek elhaladnak, meghallok egy suttogást: – Szent szar… Ő Garrett Samuelson.

Olivia a mellkasomra hajtja a homlokát, halkan kuncog egyet, gyorsan megcsókolom a feje búbját.

– Gyerünk – mormolom, ajkaim puha haján pihennek. – Hadd vigyelek haza.

Bólint, majd elhátrál tőlem, kezét a kezembe süllyeszti. Remegő szájjal mosolyog rám és tudom, hogy az egyetlen válaszom a teljes bizonytalanság.

Mert komolyan… mégis hova a picsába mehetnénk innen?

 

 

Megállok Olivia lakása előtt és leállítom a kocsit. A csend fülsüketítő a korábbi játékos évődéshez képest, míg visszautaztunk Raleigh-ből Chapel Hillbe. Egyszerű, könnyű beszélgetés volt, mert szó sem lehetett róla, hogy arról a csókról beszéljünk. A feszültség kézzel fogható közöttünk.

Egy kicsit többet is megtudtam Olivia anyukájáról, Maryanaról és úgy tűnik, ő egy igazi ritkaság. Olivia azt mondta, az anyukája túlságosan álmodozó, az ideje felében a Kaliforniai Álomban él, de ő a legjobb anyuka a világon. A hangja vágyakozó volt, amikor róla beszélt és egy kicsit szomorú is…, feltételezem, ez azért van, mert hiányzik neki.

Ő is kérdezett engem a családomról és nincs annál nehezebb dolog, mint erről beszélni, mert nekem is nagyon hiányoznak. Egy kisvárosban születtem és nőttem fel Minneapolishoz közel. A szüleim, Randy és Jessica Samuelson megtestesítenek mindent, ami Közép-Nyugatra jellemző. Barátságosak, nyitottak, a hagyományos családi értékeket képviselik. Minden este leültünk egy elképesztő családi vacsorához, mert az én „maradj itthon” anyukám hihetetlen szakács volt és amennyire csak tudta, a végsőkig kihasználta az ételre szánt pénzt. Apa elmesélte nekünk az egész munkanapját az üzemben, ami apró autóalkatrészeket gyártott, a tesóim és én pedig a suliban töltött napunkat. Nem volt túl sok mindenünk, de ez sosem számított.

– Itt vagyunk – mondom hezitálva, kezemmel az ajtó fogantyúján, teljesen bizonytalannak érezve magam, hogy most hogyan is állunk pontosan.

– Itt vagyunk – ért egyet csendesen.

Kiszállok a kocsiból és átsétálok az ő oldalára, hogy kinyissam neki az ajtót. Kinyújtja hosszú, csupasz lábát, nyelek egy nagyot. Képek árasztják el az agyam, ahogy a nyelvemet végighúzom a bőrén, és megrázom a fejem. Felajánlom neki a kezemet, elfogadja és kiszáll a kocsiból. Becsukom az ajtót, majd felsétálunk a lépcsőn a lakásához.

Rövid időre elengedi a kezem, amíg benyúl a táskájába, hogy megkeresse a kulcsát. Amint kinyitja az ajtót és széles tárja, felém fordul és megkérdezi:

– Be akarsz jönni egy csésze kávéra, vagy valami?

Meglepetésemre ezt mondom:

– Talán mennem kéne. Holnap lesz az a korai edz…

Olivia rám veti magát, mindkét kezét az arcomra teszi. Ugyanabban a pillanatban emelkedik lábujjhegyre, amikor magához húz. Ajkai egy tüzes összecsapásban találkoznak az enyémmel és a kezembe fogom az arcát.

Ez a csók olyan, mint a villámcsapás, keresztül áramlik bennem és az egész testem megfeszül, annyira akarom ezt a nőt. Hátra tolom, befelé a lakásába, a kezünk még kétségbeesettebben markolja a másikat. Amikor bejutunk az ajtón, a lábammal becsapom és megfordítom, nekinyomva az ajtóhoz. Vissza oda, ahol az első csókunk kezdődött.

Elhúzom a számat az övétől, oldalra billentem a fejem és végigsimítom az állát, aztán le a nyakát is. Megremeg, én pedig morgok válaszul.

Annyira kibaszottul forró.

Elengedem az arcát, megfogom a kezét, a feje fölé emelem, egy kézzel az ajtóhoz szögezem. Visszatérek a szájához és újra mélyen megcsókolom, miközben a neki nyomom a testemet, és egészen az ajtóhoz préselem. Olivia megbillenti a csípőjét, nekem dörgölőzik, és a farkam elismerően rándul egyet.

Annyira puha… annyira érzékeny, a vér kétségbeesetten zubog az ereimben, még többet kell kapjak belőle. Vissza sem tudok emlékezni arra, hogy ennyire akartam volna valamit, mint látni őt alattam…, vonaglani…, fészkelődni…, könyörögni. Olyan, mintha, minden, amire valaha vágytam vagy akartam, eltűnt volna, és minden, amit látni és érezni akarok az ő, ahogy itt van egyenesen előttem. Annyira készséges ebben a percben, annyira kész a kockáztatni. Be fog következni… megtörténik. Ő is el fogja majd felejteni, mint a többi.

Ez a gondolat olyan fájdalmat okoz, hogy összeszorul tőle a mellkasom, elszakítom magam tőle. A karjai lecsúsznak az ajtón, ahogy néz rám lángoló tekintettel és duzzadt ajkakkal, a mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed.

– Mi a baj? – kérdezi, a hangja halk és reszelős.

A szemeim gyorsan végigpásztázzák a testét… átkozottul gyönyörű és átkozottul készen áll rám. Kemény mellbimbói keresztüldöfik a pólóját, ahogy az én erekcióm is a cipzáramat döfködi.

Ujjaimmal végigszántom a hajamat, fájdalmat okoz, ahogy kimondom:

– Talán várnunk kellene. Tudod… talán a harmadik vagy negyedik randiig. Vagy legalább a másodikig – fejezem be sután.

– Várnunk? – kérdezi csendesen. – De azt hittem, hogy te…

Elakadnak a szavai, és pillantását zavarában a padlóra szegezi.

Visszalépek elé, és egy ujjal megemelem az állát, hogy újra a szemembe nézzen.

– Azt gondolod, hogy csak meg akarlak dugni? Igen, Olivia… mindennél jobban. De tegnap te is elég egyértelmű voltál… nincs szex. Én csak nem akarom, hogy olyat tegyél, amit később megbánsz.

– Megbánni – mondja humor nélküli nevetéssel. – Vicces, hogy ezt te mondod.

– Miért?

– Mert sokat gondolkodtam ezen mostanában. És rájöttem, hogy nem akarom az életemet megbánássokkal telve élni – a hangja szomorú és ez valamiért erősen belém mar. Védekezni kezdek tőle.

– Nem akarom, hogy megbánd, ha ma este dugunk – mondom határozott hangon.

– Én azt sem akarom megbánni, ha ma este nem dugunk – vág vissza nekem. – Úgy értem… ha hagyom, hogy kisétálj azon az ajtón azzal az egyetlen csókkal, ami elcsattant köztünk, és amiért majd meghaltál ma este… Bánni fogom, hogy nem érezhettelek magamban.

A szavai keményen csapódnak belém, de meg kell próbálnom a helyen úton tartani őt.

– Nem fogok belehalni – mondom neki lágyan. – És újra elmehetünk randizni holnap este és utána is, ha akarod. Lassabbra vehetjük a tempót.

Hangos nevetés szakad fel az ajkáról, de ez nem boldog nevetés. A szemei egy pillanatra üressé válnak, és ez megijeszt. De aztán valami mélyen belül felragyog azokban a zöld szemekben és forróság sugárzik a pillantásából. Odalép hozzám, a testét hozzám préseli. A hangja nőies és rekedt egyszerre.

– Az élet törékeny mindannyiunk számára. Nem tudjuk, mit tartogat a holnap, vagy a holnapután. És emellett, ha el is megyünk egy második vagy egy harmadik randira, a végén úgyis dugni fogunk. És én piszkosul most akarom. Nem, várj, ez nem igaz. Szükségem van rá most rögtön.

Oh, istenem, végem van… A szavai annyira magabiztosak, annyira átkozottul forróak. Vággyal fűszerezett és kéjtől elnehezült.

Még egyszer arcára teszem a kezem, az ujjbegyeim párnáival végigsimítom az arccsontját. Közelebb hajolok hozzá, belebámulok a szemeibe, mintha azok tartogatnák az összes választ, amit most rögtön hallanom kell.

– Biztos vagy benne, Olivia?

Nem válaszol azonnal, csak sóvárogva néz vissza rám, a lelkem mélyéig hatol. Aztán végre kimondja azokat a szavakat, amitől minden rendben lesz. – Biztos.