24 - 25. fejezet

 24. fejezet

Fordította: Rin

Olivia

 

– Istenem, rohadtul utálom – mondja Garrett olyan halk hangon, hogy szinte nem is hallom őt.

Összefűzöm az ujjainkat és megszorítom.

– Én is.

Lassan haladunk a járdán Zack és Gina háza felé. Utálom, hogy átfut az agyamon a gondolat, de nem tehetek róla, hogy élvezem, hogy Garrett milyen jóképűnek néz ki öltönyben. Általában csak hétköznapi ruhákban látom, szereti a farmert és a pólókat vagy a jégkorong felszerelését... de igen, ebben is szuper dögösen fest. Még olyan komoran is, mint amilyen korábban volt, amikor Garrett eljött a lakásomhoz, hogy felvegyen a temetésre, önkéntelenül is felsóhajtottam sötét, szénszürke szabású öltönye és ezüstkék nyakkendője láttán. A szemeivel, amelyek szomorúságot árasztottak is olyan volt, mint egy fénysugár egy sötét napon. Gina temetése zárta le a borzasztóan keserű hetet. Zack-et hétfő reggel kiengedték a kórházból, ezért Garrett és Alex elmentek hozzá, hogy meglátogassák. Garrett aznap délután zaklatottan érkezett Fleurishbe. Megpróbáltam megkérdezni tőle, hogy ment, milyen volt Zack és Benjamin, de tömör volt és morcos. Hozzám vágta, hogy nem akar erről beszélni és igaza volt. Teljesen megértettem őt. Aznap este, mikor szeretkezett velem, már akkor elnézést kért, mikor még bennem volt.

– Nagyon sajnálom, hogy ma ilyen idióta voltam. Csak nem álltam készen, hogy beszéljek róla – mondta, mielőtt legurult rólam és a karjába húzott.

– Minden rendben. Megértettem – biztosítottam.

Garrett egy pillanatra elhallgatott, aztán éreztem, hogy borzongás fut át rajta.

– Látnod kellett volna ma Zack-et. Olyan, mint egy zombi. Ott van, de nem igazából. A szeme olyan mintha meghalt volna, vagy valami.

A gyomrom összeszorult a Garrett hangjából áradó rémült félelemtől. Nagyon megrendült ettől az egésztől és bár próbálok figyelni rá, nehogy a gondolataim egy bizonyos irányt vegyenek, de nem tudtam nem gondolni rá, hogy vajon ez lenne-e Garrett-tel is, ha velem történne valami?

Valószínűleg nem ilyen mértékben, mert Zack és Gina éveket töltött együtt... közös gyermekük is született. Nekünk csak néhány hónapunk volt.

De mi lenne, ha együtt maradnánk? Mi lenne, ha meghalnék, miután több évig voltunk együtt? Igazságos lenne, hogy Garrett ilyen fájdalmat és szenvedést érezzen? Tévedek és önző vagyok, hogy megtartom őt?

Összerezzentem a lehetőségtől és nagyon nyugtalan voltam. A hét további része pedig teljesen összefolyt.

A Cold Fury kedden hazai pályán játszott, a könnyeim csak úgy potyogtak és egy csomó volt a torkomban, amikor a csapat a jégre korcsolyázott, mindenki fekete karszalaggal Gina tiszteletére. A bemondó egy perc csendet kért a rajongóktól és mindenhol olyanokat lehetett látni, mint például SZERETÜNK ZACK és hogy SAJNÁLJUK A VESZTESÉGEDET vagy COLD FURY EGYÜTT.

A legtöbb esetben az a tény, hogy a csapat elvesztett egy értékes játékost és egy szeretett embert is, valószínűleg még a legerősebb bizalmat is megrendíti.

De mintha ennek pont az ellenkezője történt volna. A srácok kimentek oda és úgy játszottak, mintha tűzben lennének.

Testük kontrollált volt, a passzaik élesebbek, a kivitelezésük szinte hibátlan. 7-1-re verték meg New Yorkot teljes lefújással. És aznap este Garrett még örülni sem tudott a győzelem miatt.

Mivel Gina temetését péntekre tették, a csapat lemondta a csütörtöki Pittsburgh elleni idegenben játszott meccsét és egy felkészítő mérkőzéssel egészítették ki a menetrendet a néhány hónapos úton. A napjaimat a Fleurish-nél töltöttem, míg Garrett a csapattal gyakorolt és edzésen volt.

Még kétszer látogatta meg Zack-et és mindkétszer fel volt háborodva, hogy Zack mennyire elhagyta magát. Biztosítottam Garrettet, hogy idővel képes lesz továbblépni és ne adja fel a reményt.

Garrett ezen a héten minden estét a lakásomon töltött és úgy tűnt, hogy a szeretkezéseink egyre intenzívebbek. Majdnem olyan volt, mintha Garrett kétségbeesetten el akarna merülni valamiben, amitől jól érzi magát és úgy érzi igazán él. Hosszabban és forróbban tartotta meg a tekintetemet, az érintése az egész testemen ott volt és amikor nem gondoltam volna, hogy tovább is bírom, akkor mindent elölről kezdett.

Örömteli volt, mert minden korábbinál jobban kötődtem hozzá és valahol mégis nyugtalanná tett, mert attól féltem, hogy Garrett az élet törékenységére összpontosít. Talán Gina életére, talán az enyémre. Valószínűleg mindkettőnkére.

Garrett kinyitja Zack házának ajtaját, mi pedig besétálunk a barátai és családtagjai között. A templom zsúfolt volt, az utcákon rajongók sorakoztak, azok, akik eljöttek tiszteletüket tenni. Gina hamvasztást akart és így is lett, a hamvait tartalmazó bronz urnát, most a kandalló fölötti polcon látom.

Végig sétálunk a házon, Garrett gyakran megáll, hogy bemutasson valakinek a csapatból, közben szorosan fogom a kezét. Látom, ahogy Gina szülei a nappaliban ülnek, anyja az ölében tartja Benjamint.

Boldogan olvas egy könyvet és elgondolkodok rajta, vajon mit ért ebből az egészből egy hároméves gyerek. Vajon tudja, hogy az anyukája nem jön vissza? Megérti-e egy ilyen fiatal gyerek a halált?

Egy részem nemet mond, mert időnként még én is alig tudom megérteni.

A konyhapult tele van étellel. Szendvicsek, desszertek és saláták. Azonban úgy néz ki, hogy senki sem eszik és ez elgondolkodtat, hogy miért hoznak az emberek ételt ilyenkor. Mármint… kinek van most étvágya?

Garrett észrevette Zack-et kint a hátsó teraszon a többi csapattársa között, így mi is arra igyekszünk.

Zack levette nyakkendőjét és dzsekijét, jobb karja gipszben van, egy vállheveder tartja a helyén. A baleset óta először látom, csak másodszor vagyok a közelében és kínosan állok ott, nem tudom mit is mondhatnék.

Odamegyünk a csoporthoz és Garrett most először engedi el a kezemet, hogy átölelhesse Zack-et. Kínos, mert a férfiak nem ölelkeznek túl jól, ráadásul Zack karja fel van kötve, de látom, hogy a halvány mosoly tűnt fel Zack arcán, mielőtt a szomorúság újra visszaköltözött volna a helyére. Előre lépve megölelem, szerencsére Zack lehajol, hogy elfogadja az ölelésemet. Jó karja körbeéri a derekamat.

– Nagyon sajnálom, Zack. Nincsenek megfelelő szavak, amiket mondhatnék – mondom neki kissé sután.

Elhúzódva egy halvány mosolyt kapok tőle.

– Köszönöm. És azt is, hogy eljöttél.

Szerencsére a srácok újra beszélgetni kezdenek, áttekintve a keddi játék legfontosabb eseményeit. Zack hátra dől a terasz korlátjának és hallgat, bár nem szól közbe.

Körülnézve látom, hogy Sutton és Alex lent állnak az udvaron és egy párral beszélgetnek, akiket nem ismerek. Kinyúlva gyorsan végig simítok Garrett karján, majd lemegyek a terasz lépcsőin.

Amikor megközelítem a csoportot, Sutton kedvesen mosolyog és szorosan megölel.

– Hé, te.

– Hé – mondom halkan, majd Alex bemutat.

– Olivia… ők itt Mike és Kelly Malone. Mike az előző szezonban a második sorban volt Zack-kel, de aztán Chicagóba cserélték.

Miközben kezet fogok Kelly-vel és Mike-kal, Alex hozzáteszi:

– Ő itt Olivia Case. Sutton unokatestvére, de ennél is fontosabb, hogy nyilvánvalóan ő az a nő, aki levette Garrettet a lábáról.

Sutton felhorkan, Mike és Kelly álla pedig leesik. Alexre pillantok, aki széles vigyort lő rám.

– Szóval, Garrett-tel jársz? – kérdezi Mike hitetlenkedve. – Több, mint kétszer… vagy háromszor találkoztatok?

Mulatságos, hogy Garrettnek milyen hírneve van, és teli torokból felnevetek.

– Már körülbelül hat hete találkozgatunk.

– Hihetetlen – mondja Kelly áhítattal és tisztelettel. – Nem gondoltam volna, hogy képes ilyesmire.

– Nos, ne becsüld le Olivia bájait. Játszotta a nehezen kaphatót és Garrett a hálójába esett – mondja Alex nevetve.

Hát igen... Bár nem játszottam olyan sokat, hogy megszerezzem, mivel az első randin lefeküdtem Garrett-tel. De ezt nem akartam elmondani.

Ehelyett a legjobb és leghuncutabb mosolyomat villantom meg nekik és azt mondom:

– Készen állt az esésre. Csak véletlenül én voltam akkor a legközelebb hozzá.

– Ez nem teljesen igaz – mondja Garrett a hátam mögül. Még meg sem fordulok, amikor a karja már a mellkasom köré fonódik és magához húz. – Véletlenül a közelemben állt és én csak azután készültem beleesni, hogy megismertem.

Mike Malone csak bámulja Garrettet, miközben a szeme hatalmasra kerekedik, Kelly pedig álmodozó tekintettel sóhajt.

– Ez olyan édes.

Aztán a szeme kissé megkeményedik és a férje felé fordulva a karjára csap.

– Miért nem lehetsz te is ilyen édes?

– Oh – mormogja Mike és megdörzsöli a karját. – Kedves vagyok veled. És nagyon is romantikus vagyok.

Kelly felhorkan, mi pedig mindannyian nevetni kezdünk. Garrett kinyújtja kezét Mike-nak és gyorsan összeütik az öklüket.

– Nagyon jó látni, Mike – mondja Garrett. – Hiányzol innen.

– Igen, bárcsak mondhatnám, hogy jó volt visszatérni, de mi a fasz... sohasem gondoltam volna, hogy egy temetés miatt fog megtörténni.

A hangulat hirtelen komor lesz, mi pedig mindannyian egyetértően bólogatunk.

– Tudja valaki, mi történt? – kérdezi Mike.

– Még vizsgálják, de egy másik jármű átment Zack-ék sávjába. Sietve jobbra fordult, hogy elkerülje az ütközést és elvesztette az irányítást. Az autót egy mély árokba csúszott. Gina pedig nem volt bekötve és kiesett a kocsiból.

– Jézus Krisztus – motyogja Mike összeszorított fogakkal. – Miért nem volt becsatolva a biztonsági öve? Ezt nem vallott Ginára.

– Ki tudja? – mondja Alex. – Gondolom, majd beszél róla, ha készen áll rá. Nem tettünk fel túl sok kérdést.

– Igen, megértem – mondja Mike komoran. – Csak gyűlölöm azt a pasast. És most Zack egyedülálló apa és basszus... hogyan mondod el egy kisfiúnak, hogy az anyja nem jön többé vissza?

A kérdés megválaszolatlanul lóg köztünk a levegőben.

Valami egyszerű dolog megmenthette volna az életét. Csak egy rohadt baleset, egy pillanat és egyetlen rossz döntés. Egy szempillantás alatt véget ért az élete és milyen pusztítást hagyott maga után.

– Hogy van? – kérdezi Kelly, miközben tekintete oda-vissza járt Garrett és Alex között.

Alex vállat von, Garrett karjai pedig megfeszülnek körülöttem. Végül Sutton szólalt meg.

– Azt hiszem, még mindig sokkos állapotban van. Nem hiszem, hogy valóban felfogta-e a történteket.

– Nem értem, hogyan fogadhatsz el ilyesmit valaha – mondja Garrett csak úgy, különösebben senkinek. Vagy talán mindenkinek. Szavai nehezek a szomorúságtól, ezért felemelem a kezem, hogy összekulcsoljam Garrett-ével, ami még mindig a mellkasom köré fonódik.

– Megtalálja a módját – mondja határozottan Sutton. – Zack megtalálja az erőt, hogy kilépjen a bánatából. Csak időre van szüksége.

– Nem tudom – mondja Garrett kétkedve és elenged engem.

Elfordítom a fejemet, hogy felnézzek rá és a szeme teli van zavarral.

Kezét a zsebébe dugja és a válla fölött néz Zack-re, aki még mindig a teraszon áll. Amikor visszafordul a csoportunkhoz, közvetlenül rám néz.

– Próbálom elképzelni, mit érez most... és még csak a közelébe sem juthatok, mégis amit elképzelek, attól rosszul vagyok.

A lélegzetem a torkomon akadt és abban a pillanatban tudom, hogy Garrett nem csak Zack-ről beszél. Tudom, hogy azon gondolkodik, mi történne vele, ha meghalnék. Elképzeli ennek lehetőséget és megpróbálja kitalálni, hogy hogyan kezelhetné.

Én pedig úszom a bűntudatban.

– Ha megbocsátotok… Keresnem kell egy fürdőszobát – motyogom lesütött szemmel. Nem akarom, hogy bárki is lássa a szememet, mert akkor megtudják, milyen nyomorultul érzem magam ebben a pillanatban. Nem Zack és nem Benjamin miatt. Természetesen nem magam miatt. Rettenetesen érzés, amit Garrett-tel csinálok.

– A folyosón van, a nappaliból nyíló első ajtó balra – mondja Garrett és arcomon egy kényszeredett mosollyal sikerül a tekintetem az övére emelnem.

– Köszönöm. Egy perc múlva visszatérek.

Elfordulok a csoporttól, a hamis mosolyom megreped és akkor hallom, ahogy Alex ismét Zack-ről kezd beszélni. Alig teszek egy lépést és Garrett keze elkapja a csuklómat. Visszafordulok felé, ő pedig hozzám lép.

Lehajtott fejjel közvetlenül a szemembe néz, miközben a hüvelykujja végig simít a bőrömön.

–Minden rendben?

Még szélesebben mosolygok és próbálok bizakodó arcot vágni.

– Biztos. Csak a fürdőszobát kell használnom.

Rám mered, a szeme vizsgálgat. Megpróbálja felismerni, van-e valami más is. Valószínű, hogy nem jött rá, mert megkönnyebbült mosoly jelenik meg ajkán és homlokon csókol.

– Oké. Rendben.

Karomat elhúzva, kiegyenesedett háttal és magasra emelt fejjel a ház felé indulok. Magabiztossá teszem a testtartásomat, amikor elmegyek, mert különben engednék a késztetésnek, hogy visszavonuljak magamba és elmerüljek a szánalomban és a bűntudatban. Ez felnyitotta a szemem. Tudom, hogy a halál nincs a közvetlen láthatáron, de sokkal hamarabb eljöhet, mint más korombelinél. Rengeteg fájdalom marad majd hátra, de van néhány dolog, amit még előtte megtehetek, hogy megkönnyítsem azoknak, akiket hátra hagyok.

Azonnal feljegyzem magamnak, hogy csináltassam meg a végakaratomat és egy egészségügyi irányelvet is.

Biztosítanom kell, hogy anyám tudja, hol bankolok és hogy megfelelően szerepel-e kedvezményezettként a csekély 401(k) adatlapon, amelyet Stevie biztosít a Fleurish-on keresztül. Ami a legfontosabb, tudatnom kell anyámmal, hogy mik a kívánságaim, amikor a temetésemről van szó. Senkinek nem kell elviselnie ezeket a döntéseket. Teljesen megölne a túlvilágon, ha tudnám, hogy a barátaim és a családom – ha tudnám, hogy Garrett – összeomolna a halálom miatt. Szeretném, ha tovább lépnének..., élveznék az életet... és tovább keresné a szerelmet. De ez nem rajtam múlik. Én nem tudom megtenni ezt... csak annyit kívánhatok, hogy így legyen.

Anyámmal nem tehetek semmit, mert ő az anyukám. Nem megy sehova. Stevie és Sutton sem, akik régóta részesei az életemnek. De Garrett egy kicsit más. Új szereplő az életemben és bár mélyen, olyan mélyen törődöm vele, amit korábban sohasem éreztem egyetlen férfi iránt sem, el kell gondolkodnom azon, hogy jól tettem-e, hogy beléptem az életébe. Itt ez a csodálatos férfi, aki engem akar…, ez az első kapcsolata a középiskola óta és kiválasztott valakit, aki összetörheti. Bűntudat tör rám és hihetetlenül önzőnek érzem magam. És ha őszinte akarok lenni, akkor egy ideje már ezt érzem. Amióta Garrett kiborult, hogy kórházban voltam. De nem voltam hajlandó feladni ezt az önzésemet, mert akármennyire sekélyes is vagyok, Garrett kényelmet és biztonságot nyújt számomra. Elevennek és lelkesnek érzem magam, és minden nappal örömmel nézzek szembe. Időnként elfelejteti velem azokat a félelmetes dolgokat, amelyekkel szembesülni kényszerülök. Annak ellenére, hogy ez önzővé tesz, nem vagyok biztos abban, hogy fel tudnám adni.

Szóval azt hiszem, mostantól bűntudattól fogok szenvedni.

25. fejezet

Fordította: Skybright

Garrett

 

Bekopogtam Olivia lakásának ajtaján. Nem várt engem, máskülönben csak besétáltam volna. Hangokat hallottam bentről, így a labdát lepattintottam a lábamhoz, közben lopva az órát figyeltem.

Az ajtó kinyílt és Olivia lépett ki rajta, amikor meglátott, tágra nyíltak a szemei, az arcán mosoly terült szét, olyan kibaszottul gyönyörű volt, miközben azt kérdezte:

– Miért vagy itt?

Belépve, megfogtam a fejét hátulról, hogy közelebb húzzam magamhoz egy csókra. Ez egy édes csók volt, fél órával ezelőtt, mikor elhagyta a lakását, olyan gyors és szenvedélyes csókot váltottunk, mintha szeretkeztünk volna a szánkkal. Egy kora reggeli gyakorlatra tartottam és Olivia éppen zuhanyozott, mert időpontja volt Dr. Yoffman-nál. Ez egy fontos találkozó volt. Múlt héten fejezte be a harmadik kezelést, és most volt a félidős értékelése. Tegnap volt CT- és vérvizsgálaton, most ment, hogy megkapja eredményeket. Rossz volt a lelkiismeretem, mert egyedül hagytam, nem mintha szüksége lett volna bárkire is. Ez csak azért volt fontos, hogy biztosak legyünk benne, hogy minden a helyes irányba halad. Tény, hogy Olivia mindenkit leráz és azt mondja nekem, Stevie-nek és Sutton-nek, hogy tudja kezelni a helyzetet a maga módján. Tele volt önbizalommal és remélte, hogy a mai időpontján csupa jót fog hallani. Másrészről tudtam, hogy benne van a pakliban a rossz hír is, a bizakodása ellenére is. Úgy éreztem Oliviának szüksége volt valakire, aki vele van, szóval félúton találkoztam vele a Raleigh-nél mielőtt vissza kellene mennem. Telefonáltam Pretore edzőnek, hogy ételmérgezést kaptam, ezért nem tudok ma edzeni. Ez egy jó nagy hazugság volt... az első, amit valaha mondtam neki. Az első alkalom, hogy kihagytam egy edzést a karrierem során. Az ételmérgezés jó kifogásnak tűnt, mert az is előfordult már, hogy megfázással vagy influenza szerű tünetekkel is játszottam, így Pretore tisztában volt vele, hogy nyomos ok kell hogy otthon maradjak. Pretore-nak azt mondtam, hogy mindkét irányból jön kifelé az étel..., így kizárt, hogy eltávolodjak a WC-től. Cseppet sem szégyelltem, amit csináltam, szóval bepattantam a kocsiba és visszamentem Olivia lakásához.

–  Azért jöttem, hogy elkísérjelek Dr. Yoffmanhoz – mondtam mosolyogva.

–  De gyakorolnod kell – mondta összezavarodva, miközben ellökött magától.

–  Aha... de mára beteget jelentettem, ez sokkal fontosabb. Fogd a tárcádat és menjünk.

Olivia tekintete megkeményedik és az összeszorított fogakkal mondja:

– Nem Garrett, nem fontosabb, mint kihagyni egy edzést. Ez a munkád, nem jelenthetsz egyszerűen beteget.

Megvonom a vállam miközben affektálva elmosolyodom.

–  Az emberek állandóan betegségekre hivatkoznak.

–  De nem a profi sportolók – morogja –, kötelezettségeid vannak.

Nyugtatólag a vállára helyezem a kezeimet.

– Tudom, de kötelezettségem van feléd is – Olivia megvonja a vállát, így rázva le a kezemet magáról, miközben hátra lép tőlem, totál berágva rám.

– Nem akarom, hogy kötelezettség legyek a számodra Garrett.

Frusztráltan sóhajtottam egyet miközben a kezemmel végig szántottam a hajamat.

– Figyelj, nem úgy értettem! Azt szerettem volna mondani, hogy éppen olyan fontos vagy a számomra, mint a hoki. Őszintén néha még elé is helyezlek és ez pont az a pillanat.

–  Nem ez nem lehet az a pillanat – mondja, miközben a lábával dobbant. –  Ez csak egy előzetes megbeszélés, nem ez lesz az utolsó 10 perc, amit ott kell töltenem. Nincs szükségem sem rád, sem másra.

Na most már én is kezdek kiakadni, erre a bolond nehézfejű nőre.

A kezeim megfogják az arcát és teljesen közel húzom magamhoz. Lehajolok hozzá, az orrom érinti az ő orrát, egyenesen a szemébe nézek és úgy mondom halkan:

– Olivia, bébi, ez több, mint egy előzetes megbeszélés. Most fogjuk megtudni, hogy a szervezeted hogyan reagál a kezelésre. De ismerlek téged, tudom, hogy harcos vagy, ezért azt gondolom, hogy minden remekül fog menni. De ha van egy kis esély, hogy nem így lesz, akkor ott akarok lenni veled, szükséged lesz rám, ha esetleg ez bekövetkezik.

A szemei lágyan és ragyogó mohazölden szegeződnek rám és hallom ahogyan halkan sóhajt egyet válaszul.

– Csak nem szeretném zavarni a karrieredet.

Ez a nő!

Teljesen kikészít, több millió érzést vált ki belőlem minden nap, kéjt, derűt, haragot, boldogságot, biztonságot, kétséget, kényelmet, félelmet. Sok millió dolgot jelent nekem, amiket eddig nem is gondoltam volna, és most, hogy megtapasztalom ezeket, nem is tudnék egyik nélkül sem élni. Lehajolva a számat hozzá érintem az övéhez, az orromat végig húzom az arcán és végül szájon csókolom. Amikor elhúzódok tőle addig várok, amíg a szemhéja meg nem rebben és ki nem nyílik.

– Szeretlek Olivia és sokáig vártam, hogy megtaláljam a szerelmet. Nincs nálad fontosabb dolog az életemben, ne bagatellizáld el, csak fogadd el. Nekem való vagy.

Olivia zihálva veszi a levegőt, az arcán egy vékony könnycsepp csordul ki. Gyorsan pislogni kezd, hogy a nedvesség minél előbb eltűnjön a szeméből, megpróbálkozik egy szerény mosollyal. Megfogja a csuklómat, ami még mindig az arca két oldalán pihent. A tekintetét kerestem, kíváncsi voltam vajon mit gondolhat. Nem számítottam arra, hogy ezt a szót vissza fogom hallani az ő szájából, mivel nem úgy mondtam mintha parancs lenne, hogy válaszoljon. Azért mondtam, mert Oliviának még most kellett hallania, hogy hogyan érzek iránta.

–  Én… én… – megtorpan, hezitál… egy pillanatra elkapja rólam a szemét, majd visszanéz rám. Megköszörüli a torkát miközben megszorítja a csuklómat – Nem érdemellek meg.

Bolond nőszemély, kételkedik saját magában. De ebben a pillanatban tökéletesen látszott az arcán, hogy komolyan gondolja, ezért úgy döntöttem megragadom a pillanatot:

– Ez igaz nem érdemelsz meg engem. Makacs és akaratos vagyok, néha seggfej. Nem veszek sok mindent komolyan, kivéve téged, és sznob is vagyok. Horkolok és néha elfeledkezem a szülinapokról, de amikor azt mondtam, hogy nekem való vagy? Valójában én vagyok érted, fogadd el. Érted vagyok és te meg értem.

A sötétség eltűnik Olivia szeméből, és egy rövid kuncogást hallat. Aztán megint komoly lesz, hozzám hajol és átkarolja a derekamat, a fejét a mellkasomnak támasztja, úgy mondja:

– Az vagy, te is értem vagy.

Nagy és széles mosoly terült szét az arcomon miközben szorosan magamhoz ölelem. Ugyan nem mondta, hogy szeret, de adott nekem egy dolgot, ami közel olyan jó volt. Elfogadta az érzéseinket és ez elég volt ebben a pillanatban.

 

Körbenéztem Dr. Yoffman irodájában, nem tudtam segíteni, de le voltam nyűgözve. Nem, nem azért, mert orvosi diplomája volt. Biztos voltam benne, bár nem lógott a szoba falán egy sem. Azért nyűgözött le, mert a dekoráció erősen bohém volt. Nem volt semmi összhang a dekorációban, úgy nézett ki mintha valaki színes kavalkádot hányt volna a falra. A falakat fényes nyomatok borították amerikai indiánokról és western tájakról. Volt egy öreg és karcos szörfdeszka a sarokban és afrikai maszkok lógtak a falon az asztala mögött. A másik falon egy kinyomtatott marihuána levél, amire az volt ráírva, hogy “legalizálása orvosi használatra.” Az már csak hab volt a tortán, hogy hippis hosszú hajjal, hawaii ingben jelent meg. Ha legutóbb nem láttam volna az ujján gyűrűt azt hittem volna, hogy fel akarja szedni Maryanát. Előző héten láttam Oliviával, az edzéseim jól haladtak ezért mertem most itt lenni vele a harmadik kezelésén. Még azzal sem kellett foglalkoznom, hogy beteget jelentsek, mivel volt egy szabadnapunk. Olivia mondta, hogy Dr. Yoffman is Cold Fury fanatikus, ezért vittem neki egy aláírt mezt, amit odaadtam az ápolónőnek, hogy Olivia kezelése után adja oda neki. Másfél órával később Olivia üldögélve könyvet olvasott, miközben én vele szemben ültem és a lábai az én combomon nyugodtak. Fülhallgatóval éppen egy kis Meat Puppets-et hallgattam, amikor Dr. Yoffman széles mosollyal az arcán jött felénk. Kivettem a fülest, közben Olivia lábát is levettem az ölemből. Kinyújtotta a kezét:

– Csak megszerettem volna köszönni a mezt, ennek a férfi barlangomban lesz a helye.

Megfogtam és vigyorral az arcomon ráztam vele kezet:

– Csak próbáltam megvesztegetni, hogy Olivia a lehető legjobb kezelést kaphassa meg.

Olivia kuncogott és Dr. Yoffman vágott egy gyors vigyort felé.

– Hogy érzi magát?

–  Nagyon jól, igazából, minden alkalommal egyre könnyebb.

–  Egyeseknél igen – felém fordul, – csak figyeljen rá jobban most. Ha extrém fáradtságot, nehézlégzést, mellkasi fájdalmat észlel azonnal vigye be a kórházba.

Szorongás költözött belém, mivel holnap el kell mennem egy másik meccsre és itt kell őt hagynom. Gyomor szorító érzés volt belegondolni abba, hogy újra ezt fogja átélni, miközben nem leszek vele. Inkább meg sem szólalok, mert azt szeretném, hogy adjon valamilyen garanciát arra, hogy ezek nem történnek meg. Ami nevetséges, tudtam én. Dr Yoffman beszélt még Oliviával pár percig, megbizonyosodva arról, hogy elmegy a következő CT-re és vérvételre. Miután elment visszaültem a helyemre és Olivia lábát ismét a combomra tettem. Olivia levette a cipőjét és én elkezdtem masszírozni a lábfejét, miközben Olivia bealudt egy kicsit.

Utáltam, hogy ezen kell keresztül mennie. Tudtam, hogy ezt a fajta tapasztalatot nem kívánom senkinek sem. Minden lépés, amit együtt tettünk meg ezen az úton, csak közelebb hozott minket egymáshoz, a szívünk egy ütemre vert. Azt hiszem ebben a pillanatban is éreztem, hogy szeretem.

–  Szóval eléggé érdekes a szobája igaz? – suttogja Olivia, felrázva engem a gondolataimból.

–  Az anyukádra emlékeztet engem – suttogtam vissza. – Ez a szabad szellemiségű szarság, szeretem, ettől az egésztől úgy érzem kicsit elviselhetőbb a dolog.

Bólint a beleegyezése jeléül, a fejünk egyszerre fordult az ajtó felé, amikor az kinyílt. Dr. Yoffman besétál egy Billabong pólóban és egy kopott farmerben.

–  Bocsássanak meg a hétköznapi viseletért – leül az asztalához, miközben Olivia diagramját nézi. – A feleségem és én kimegyünk a strandra pár órára.

Olivia és én önelégült mosollyal nézünk össze, hiszen mindig ilyen cuccokat visel. Megfogjuk egymás kezét, bátorítóan megszorítom.

–  Megvannak a vérvétel és CT eredmények. A vére jónak tűnik, ugyan a fehérvérsejtek száma kicsit alacsonyabb, de hamar normális lesz újra. A nyaki nyirokcsomója lényegesen csökkent és amit a tüdőn láttunk az is teljesen eltűnt.

Dr. Yoffman olyan magabiztos mosollyal mondja mindezt, hogy szerettem volna felugrani és megrázni a kezét, ehelyett adtam Oliviának még egy bizakodó kézszorítást.

–  Szóval ez azt jelenti, hogy legyőztem? – kérdezi Olivia izgalomtól kicsit előre hajolva.

Dr. Yoffman arcán egy kicsit halványodott a mosoly, ami engem kicsit nyugtalanított. A hangja türelmesen és óvatosan szól:

– Ez csak azt jelenti, hogy a teste megfelelően reagál a kezelésekre, ami egy csodálatos dolog. De a másik oldala a dolgoknak, hogy azt senki sem tudja megmondani, hogy mi zajlik le a csontvelőjében. Nem csinálunk újabb biopsziát egészen az utolsó kezeléséig.

Megrázkódtam, mert emlékszem, hogy mit kellett Oliviának átélnie a legutóbbi biopszián. Stevie mondta nekem, amikor legutóbb együtt vacsoráztunk, ekkor támadt az a remek ötletem, hogy utána nézek a google-n, hogy mit is takar ez pontosan. Megnéztem egy videót, amiben bemutatták, hogyan csinálják, és ez teljesen felkavart. Imádkoztam Istenhez, hogy legközelebb amikor ilyenen kell részt vennie a beosztásom engedje, hogy ott legyek vele. Stevie is azt mondta, hogy majdnem kiszállt, ezért mindenképpen olyan személy kell, aki nála is erősebb. Nagyon akartam, hogy én lehessek az első ember, aki eszébe jut Oliviának, hogy kísérje el. Ez olyan ősemberes dolog nálam.

–  De elégedett az eredményekkel, amiket látott? – kérdezte Olivia. Mintha kétségbeesést hallottam volna ki a hangjából. Szerintem abban reménykedett, hogy a doktor azt fogja majd mondani, hogy teljesen meggyógyult. Dr.Yoffman kis mosollyal az arcán állt fel az asztalától és a csípőjét az asztala sarkának döntötte, egyenesen Oliviával szemben. Keresztbe fonja a karját és úgy mondja:

– Olivia nézze..., ez a betegség kezelhető, biztos vagyok azt illetően, hogy vissza fogjuk szorítani. De ne feledje ez nem gyógyítható, nem szeretném, ha olyan elvárásai lennének, amik ezen a hosszú úton elbuknának.

A szavai nem voltak barátságosak, csupán őszinték és szúrósak, értékeltem az őszinte beszédét, még akkor is, ha nem éppen jó dolgot mondott. Még akkor is, ha ezek a szavak a poklot hozzák el nekünk és ez mindig a fejünk felett fog lebegni.

Még mindig zavarodott voltam, hiszen Dr. Velia azt mondta, hogy ha csontvelő átültetése lesz akkor meggyógyulhat. Olyan volt ez az információ nekem, mint mikor csontot adsz egy éhes kutyának. Ez azután volt, mikor már elmagyarázta nekem hogy mi is a várható élettartama.

–  Mi van a csontvelő transzplantációval? – kerestem valami pozitív dolgot, amit adhatna Oliviának.

–  Az őssejtes beültetés egy opció, ha a velője nem löki ki. A hosszú távú tanulmányok alapján akár működhet.

Olivia felé fordultam és rámosolyogtam, látod sokkal jobb volt így, hogy beteget jelentettem, büszke is voltam magamra emiatt. Így mellette lehettem ezekben a fontos pillanatokban. De Olivia nem tűnt megkönnyebbültnek ezektől a hírektől, sőt a szája széle lefele görbült.

A szemeivel a földet nézte és csendesen csak ennyit mondott:

– Olvastam egy cikket. ami arról szólt amit most elmondott nekem, hogy ez nem feltétlenül egy gyógyítható betegség.

–  De nem ez volt az egyedüli, amit olvasott igaz? – kérdezte Dr. Yoffman.

Megrázta a fejét és beszívta a felső ajkát a fogai közé, aggódása jeleként. Amikor felemelte a fejét, azt mondta:

– Azt írta, hogy ez a fajta rák egy élethosszt korlátozó betegség. Ezt Ön is mondta nekem korábban, de akkor túlságosan is meg voltam rémülve, hogy többet kérdezzek róla.

A gyomrom fel-le liftezett, a félelem Olivia hangjában, arra emlékeztetett, hogy én is félek, de most túlságosan is paráztam, hogy kiderítsem vajon mit is jelenthet ez.

–  Olivia, arra kérném, hogy hagyja abba az internetes olvasást, néha jókat néha meg rosszakat írnak. Az, hogy hogyan éli meg a saját rákját az szubjektív. Igen, mondtam, hogy ez a rák korlátozhatja az élet hosszát, de magának nem is adtam időkorlátot, tudja, hogy miért?

Olivia hatalmas szemekkel bólintott, majdnem úgy mintha könyörögne neki, hogy tegye jobbá a dolgokat.

–  Igazából, mit is jelent az élethosszt korlátozó? Azt jelenti, hogy akár 90 évig is elélhet vagy visszajön amikor 85 lesz és meghal? Azt jelenti, hogy 3 hónappal a kezelése után jön vissza… talán ezt jelenti, nem tudhatjuk. Túl sok opció lehetséges, de azt elmondhatom, hogy ezzel a rákkal harcolni fogunk, új kutatások vannak, gyógyszerek. Öt évvel ezelőtthöz képest talán van megoldás a gyógyulásra, de még nem tudjuk biztosan. Szóval abba kéne hagynia ezt a mi lenne, ha gondolkodást, és csak arra koncentrálna, hogy jól legyen. Ha tippelnem kellene maga egy jó és hosszú életet fog élni.

Ez a doktor egy szar. Sikerült Olivia félelmeit igazolnia, de pozitív és relatív módon fogalmazott. Olivia elengedett egy sóhajt, felismertem, hogy ez egy megkönnyebbült sóhaj volt. Közel hajoltam hozzá és a kezemmel átöleltem a vállát. Így meg tudtam csókolni a homlokát.

–  Sikerülni fog bébi, tudom, hogy így lesz.

Olivia bólintott:

– Igen sikerülni fog.