28 - 29. fejezet

 28. fejezet

Fordította: Dandelion

Olivia

 

Az idegeim kivannak, és a szívem összetört. Három napja vagyok itthon, és nem igazán tudom, hogy mit is akarok. Attól függ, hogy milyen napszak van.

Látni akarom Garrettet.

Nem akarom látni Garrettet.

Szükségem van rá.

Nem akarom, hogy szükségem legyen rá.

Szeretem őt.

Annyira önző vagyok.

Nyomorult és magányos vagyok.

Azon tűnődöm, hogy Garrett nyomorult és magányos-e.

Ezek a gondolatok, és még sok minden más jár folyton a fejemben. Emiatt nem tudok aludni. Koncentrálni. Boldog lenni.

Majdnem két hét telt el azóta, hogy utoljára láttam Garrettet... a repülőtéren, amikor búcsúzóul átölelt és megcsókolt. Azt mondta, hogy szeret, de én csak annyit tudtam neki mondani, hogy hiányozni fog.

Mert szakítottam vele.

Természetesen az ő érdekében.

Mondogasd csak tovább magadnak Olivia, mondja gúnyosan a lelkiismeretem. Lehet, hogy egy napon majd jobban fogod magad érezni, ha elhiszed.

Az elmúlt pár hét érzelmi hullámvasút volt számomra.

Az a keserű tervem, hogy kizárom Garrettet az életemből működött... valahogy. Azt gondoltam, hogy a telefonbeszélgetésünk olyan jól ment, mint amire számítani lehetett. Annak ellenére, hogy a szívem olyan volt, mint egy törött üveg, tartottam magam az elhatározásomhoz és tisztába tettem a dolgokat. Garrett hiába próbált rávenni, hogy gondoljam át és egy ideig dühös volt rám, de semmi, amit mondott, nem térített el a szándékomtól.

Fáj, igen. De nem adom fel.

Arra számítottam, amikor a hívás megszakadt, hogy Garrett végleg kikerült az életemből. Csak annyit kellett tennünk, hogy megpróbáljuk begyógyítani a sebeinket, és tovább lépünk az életünkben… külön és önzetlenül.

De neki láthatóan más tervei voltak.

Minden nap kaptam tőle egy e-mailt. Soha nem említette a „szakításunkat” és egyszer sem próbált meg rábeszélni, hogy adjak magunknak még egy esélyt. Furcsán hallgatott róla, de minden másról beszédes volt. Az e-mailjei hosszúak voltak, tele hírekkel, információkkal és pletykákkal.

Garrett felvilágosított, mi történt az edzésein, és visszajátszotta nekem a meccseit. Mesélt arról, hogy Alexszel és Suttonnal lóg, és a szabadnapjain amikor visszajött Raleigh-be, együtt volt Stevie-vel, bár azt megtagadta, hogy elmenjen Stevie egyik transzfesztita showjára. Elmesélte, hogy meglátogatta Zacket, és hogy úgy tűnik, kifelé jön a bánatból és a csuklója szépen gyógyul. Garrett mindent elmesélt az életéről, így semmiről sem maradtam le.

Információk sora, amelyek mind erősen, megrögzötten az életéhez kötnek. Minden e-mailt ugyanazokkal a szavakkal zárt… Szeretlek, Garrett.

Soha nem kérte, hogy válaszoljak. Nem kérte, hogy hívjam fel.

Először az e-mailek fájdalmat okoztak. Teljes 10 percig próbáltam tudomást sem venni az elsőről, de utána meg kellett nyugtatnom a szívemet. Szóval elolvastam, és olyan volt, mintha lehúzták volna a sebtapaszt egy csúnya fekélyről feltépve azt, amitől még jobban vérzik.

Elolvasni, amit Garrett írt nekem… tudni az életéről és a gondolatairól. Tudni, hogy még mindig szeret. Egyszerre megnyugtatott és kínzott.

Soha nem válaszoltam neki, de soha nem is akadályoztam meg, hogy kapcsolatba lépjen velem. És ahogy közeledett az idő, hogy haza kell térjek a kezeléseimre, azon kezdett járni az agyam, hogy szeretném látni Garrettet. Tudtam, hogy nem tehetem, mert elég lenne egy pillantás, egy érintés, hogy elmerüljek benne. Még mindig azt mondtam magamnak, hogy helyesen cselekedtem, de feleslegessé válna minden erőm és kitartásom, ha visszaengedném a saját kibaszott életembe. Engednék a saját önző vágyaimnak és szükségleteimnek.

Úgy döntöttem, hogy hazatérek Raleigh-be, miután tíz napot töltök anyámmal. Bár nagyon élveztem a vele töltött időt, vágytam rá, hogy visszatérjek azokhoz a dolgokhoz, amik megnyugtatnak. A lakásom, a munkám a Fleurish-ben, Stevie és Sutton…, Garrett.

Nem, Garrett nem, emlékeztetem magam keserűen.

Azon a napon, amikor felszálltam Portlandből, hogy hazatérjek Raleighbe, lelkesen kapcsoltam be a laptopomat, hogy elolvassam Garrett e-mailjét, amiről tudtam, hogy a postafiókomban vár. Mindig késő este írt nekem, és én minden reggelemet az ő írott szavaival indítom.

A kávémat kortyolgatva nyitottam meg az e-mailjeimet és mohón kerestem a nevét.

De nem volt ott semmi.

Egy hete most először nem írt nekem.

Megnéztem a Spam mappát, de üres volt.

Magány és csalódottság lett úrrá rajtam, arcon vágott a valóság és ráébresztett arra, hogy ezektől az e-mailektől függtem. Bár én sosem adtam cserébe semmit Garrettnek, ő mindig megerősített azzal, hogy a tudtomra adta, hogy még mindig gondol rám.

A puszta ténye annak, hogy nem várt rám egy e-mail, leleplezett egy kegyetlen valóságot.  

Múlt éjjel nem gondolt rám. És fogadok, hogy ehhez köze volt annak, hogy sosem válaszoltam neki. Elveszítette a reményt, mert nem adtam neki okot a reménykedésre. Egyszerűen lemondott rólam.

Nehéz szívvel és zavart elmével szálltam fel a repülőgépre. Szakítottam Garrattel, akkor ez miért zavar? Örülnöm kellene, hogy pontosan azt tette, amit akartam, hogy tegyen… továbblépett.

De nem tudtam örülni. Szomorú voltam, fájt a szívem és teljesen bizonytalan voltam attól az irracionális gondolattól, ami a fejemben cikázott.

Meglehet, gondoltam…, hogy talán valami közbejött és nem tudott írni. Lehet, hogy csak egyszeri dolog volt és másnap este írni fog. Hagytam, hogy ez a gondolat jobb kedvre derítsen a hazafelé úton, este korán lefeküdtem, kényelmesen a saját lakásomban, alig várva, hogy másnap reggel legyen.

De nem jött e-mail másnap reggel.

És az azt követő reggel.

És az azutáni reggelen sem.

Erőltettem a testemet, hogy mozogjon, hogy felkészüljek az első munkanapomra. Hiányzott az elrendezés megnyugtató mozdulata, az apró virágok illata, ahogy a kreációk életre kelnek a szemem előtt. Nagyon hiányzott Stevie, de kicsit hezitáltam, hogy lássam őt. Nem sokat mondott nekem a Garrettel való szakításomról, de gúnyolódott… nyilvánvalóan nem örült. Azt is tudom, hogy együtt lógtak, nem csak Garrett e-mailjeiből, hanem mert egy este felhívtam Stevie-t, hogy beszéljünk és ő jól lekoptatott. Mondta, hogy Garrett szerzett neki jegyet az aznap esti meccsre és már éppen indul, az ajtóban van. Sosem hívott vissza ezután és belém mart, hogy úgy tűnik helyettem vigasztalja Garrettet.

Amikor megérkezek a munkahelyemre, Stevie-vel futok össze a bejárati ajtónál, a karjai szélesre tárva, a szemében nedvesség csillog. Ahogy belépek az ölelésébe, azt kiáltja:

– Ó, kicsim... nagyon hiányoztál. Nem hagyhatsz újra magamra ennyi ideig!

És csak úgy, a Garretthez fűződő kapcsolata miatti sértett önérzetem megnyugszik.

– Te is hiányoztál – mondom neki, miközben karjainkat szorosan egymás köré fonva előre-hátra ringatózunk. Mikor elhúzódom, szigorú pillantást vetek rá. A levegő hűvösebb lett, mióta november utolsó hetében járunk. Stevie hosszú ujjú fekete garbót visel vékony fekete farmerrel és fekete Doc Martenst. Fekete, vastag műanyag keretes szemüveget visel és a kakastaréja is fekete.

– Úgy nézel ki, mint egy depressziós kávézói költő – mondom horkantva.

– Hogy érted? Ezt fogom viselni ma este a meccsen. A Cold Fury színei, és inkább lőjenek le, mintsem, hogy felvegyek egy olyan nagy, bő mezt. Olyan ocsmány. Természetesen egy igazán szép ezüst övet is felveszek. Meg kell törnöm valamivel ezt a feketét.

– A meccsen? – kérdezem némán, mire Stevie türelmetlenül bólint felém, elfordul és visszasétál a tervezési területre.

– Garrett adott egy jegyet ma estére. Fel kell vidítanom a barátomat, tudod? – mondja dallamos hangon, miközben kezdi kifelé húzni a hűtőből a nagy vödröt a friss vágatlan virágokkal, hogy leltárba vehesse őket.

Valami olajos fut át rajtam, és azt hiszem, az is lehet, hogy féltékenység.

– Garrett most a barátod, mi?

Stevie feje felém fordul, a szemei tágra nyílnak. A hangsúlyom nyílt volt, tele előítélettel, mert nem tűnik igazságosnak, hogy én elveszítettem Garrettet, de Stevie nem. Ha Stevie még mindig barátkozik vele, akkor ez azt jelenti, hogy valamikor én is összefutok vele, és nem gondolom, hogy azt tudnám kezelni.

– Van valami problémád azzal, hogy továbbra is a barátja vagyok? – kérdezi Stevie csendesen.

Igen akarom sikítani, de nem teszem, mert azonnal szemétnek érzem magam, amiért el akarom venni Stevie barátságát.

Sóhajtva zuhanok le az egyik zsámolyra, és bocsánatkérő pillantás küldök felé.

– Nem, természetesen ezt nem akarom. Csak... nehéz arra gondolnom, hogy te még mindig láthatod őt, amikor én nem. Azt hiszem, kicsit fáj.

– Ő is szenved – dorgál meg, majd visszafordul a virágok felé. – Mi lenne, ha jönnél és segítenél ezekkel?

Letekerem a széket és leeresztett vállakkal megyek a hűtőhöz, módszeresen kirángatok minden virágos vödröt a nyílt területre, így meg tudjuk számolni a készletünket. Halkan dolgozunk, ami szokatlan, mert Stevie mindig folyamatosan ugrat a legjobb pletykákkal. Civakodott velem és valószínűleg össze van zavarodva, de én csak nem tudom máshogy elmagyarázni neki a tetteimet.

Körülbelül húsz perc múlva a virágaink meg vannak számolva, a megrendelések kitöltve, a teherautó ma délután megérkezik friss áruval.

– Menj, és kezdd el a megrendeléseket – mondja Stevie zavartan, és elindul az üzlet elejébe, hogy kinyissa az ajtót a vásárlók számára.

– Hé! – kiáltom neki, mire kíváncsi szemmel fordul felém. – Um... találkozgat valakivel?

– Találkozgat valakivel? – kérdezi Stevie kíváncsian.

– Tudod… visszatért a selyemfiú énje, vagy talán… jár valakivel komolyan?

Stevie arcán apró mosoly tükröződik, de nem hagyja elterülni az arcán. Ehelyett lazán megvonja a vállát. – Nem vagyok benne biztos. Nem vitatja meg velem a nemi életét.

–  A nemi életét? Van szexuális élete? – gyakorlatilag visítok, és tudom, hogy ez nevetséges, még akkor is, amikor borotvaéles szavak hagyják el a számat.

Stevie mosolya kiszélesedik és határozottan gonosz lesz.

– Nyelvbotlás – mondja nyájasan. – Fogalmam sincs arról, hogy Garrett mit csinál a szabadidejében. Nem beszél erről velem, de mégis… gondolod, hogy valóban elmondaná nekem, ha találkozgatna valakivel? Tudva, hogy az visszajutna hozzád?

A gyomrom összeszűkül, felfordul, fájdalmasan görcsöl. A szívem ugyanolyan erősen összehúzódik a mellkasomban, és olyan érzés, mintha a tüdőmből az összes oxigén elillanna. Garrett biztosan nem mondaná el Stevie-nek, ha újra randizna. És a tény, hogy semmit nem mondott, arra késztet, hogy elhiggyem, hogy igen, csakugyan, továbblépett és más nőkkel találkozgat.

Düh suhan át rajtam, amit kétségbeesés és vágyakozás követ, mert nincs jogom dühösnek lenni. Nincs jogom bármit is elvárni tőle, mert nem csak szakítottam vele, hanem tudomást sem vettem az e-mailjeiről, amiket küldött utolsó kísérletként, hogy megmentse a kapcsolatunkat. Amikor nem tettem semmit, az elvette tőle a reményt és egyértelműen továbblépett.

Ez a gondolat olyan fájdalmas, kétrét görnyedek és átkarolom a gyomrom. De megérdemlem ezt... Megérdemlem ezt a fájdalmat. Megérdemlem, hogy érezzem, mert tudom, hogy Garrett is ezt érezte. De az elhatározásomat is meg kell tartanom. Vigaszt kell találnom abban, hogy tudom, hogy ez a fájdalom végül elmúlik és akkor Garrett folytathatja az életét és találhat jobbat, aki jobban illik hozzá. Ez kell legyen a vigaszom.

Ez kell megerősítsen és hálás vagyok Stevie-nek, hogy nem nyomul, hogy fogadjam vissza Garrettet.

 

A reggel gyorsan eljött, és mélyen elmerülök a különféle kompozíciók létrehozásának megnyugtató mozdulataiban. Stevie feltűnően csendes, és az üzenete világos, ahogy elöl az ügyfeleket kezeli. Nem elégedett a választásommal, teljesen együtt érez Garrettel, és ezt tudatja is velem.

Nos hát legyen... Nem válaszolok neki, és nem más okból hoztam meg ezt a döntést, minthogy megóvjam Garrettet az esetleges gyásztól és szenvedéstől, ami érheti.

Cseng a bejárati ajtó csengője, és hallom, ahogy Stevie halkan beszélget valakivel. Nem figyelek oda, és újra belemerülök a vörös rózsákkal és fátyolvirágokkal teli egyszerű vázába, amiket összeállítottam.

– Hé – hallom, és a fejem felemelkedik, a szemem tágra nyílik a meglepetéstől, amikor meglátom Alexet az ajtókeretnek támaszkodva.

– Helló – mondom tétován, és teljesen megdöbbentem, miért állna itt. Bár Alex eljegyezte Suttont, én pedig rendkívül közel állok Suttonhoz, nem állok feltétlenül nagyon közel Alexhez. Ő mindig barátságos és megnyerő, és tudom, hogy törődik velem, de nem tudok rájönni, miért akarna találkozni velem. – Virágot jöttél venni?

– Ööö… nem... Valójában azért vagyok itt, hogy lássalak – mondja rövid mosollyal, ahogy belép az ajtón a tervezési területre és bezárja az ajtót.

Átnézek az ablakon előre, és meglátom Stevie-t lehajtott fejjel a pénztárnál szétterített bizonylatok felett.

Alex odalép a tervezőasztalhoz, odahajol és megszagolja a

rózsákat.

– Szépek – mondja, miközben hátrébb húzódik, majd leül a

bárszékre mellettem.

A testemet felé fordítom, és csak kíváncsian nézek rá. Kifakult farmerba és hosszú ujjú fekete melegítő felsőbe öltözött. Sötét haja rendezetlen, hullámos, körbeveszi az arcát és sápadt szeme intenzíven figyel rám.

– Szóval, mi újság? – kérdezem és továbbra sem értem mit keres itt.

– Beszélni akartam veled Garrettről – mondja egyszerűen, hangja kemény és határozott.

Az én hangom azonban megrendül, amikor azt kérdezem:

– Miről kellene beszélnünk?

– Ó, sok mindenről kell beszélnünk Olivia. Főleg arról akarok beszélni veled, hogy összetörted a legjobb barátom szívét. – Dühös és indokoltnak érzi, hogy megossza velem a gondolatait. Értem, és megértem a dühét. Ugyanezt érezném, ha a helyében lennék.

– Sajnálom – mondom csendesen. – Nem könnyen hoztam meg ezt a döntést.

A harag egy része elpárolog Alex arcáról, kinyújtja a karját és a vállamra teszi. Közelebb hajol és farkasszemet néz velem.

– Nagyon szenved. És tudom, hogy te is. Ez történik, amikor két ember szereti egymást és nincs épeszű oka annak, ogy miért is nincsenek együtt.

Felemelem a kezem, és összekulcsolom Alex csuklóján.

– Ez nemolyan egyszerű. El kellett engednem Garrettet.

– El kellett engedned? – kérdezi Alex hitetlenkedve és leengedi a karját. A szeme ismét tüzesen villan. – Garrett beavatott az ostoba gondolataidba. Abba, hogyan hallgattad ki, amikor Stevie-vel beszélgetett, és hogy nem akarod, hogy összetörjön, ha valami történne veled, bla, bla, bla.

A hangja unottan hangzik... és ő... ő gúnyolódik velem?

Az arcom ég a haragtól.

– Ne vedd félvállról az érzéseimet! – csattanok fel. – Nem tudod milyen a helyemben lenni és milyen, ha ilyen szarsággal kell foglalkoznod.

Alex megrázza a fejét, teljesen összezavarodott a kitörésemtől.

– Drágám..., lehet, hogy nem tudom, milyen rákosnak lenni, de tudom milyen szerelmesnek lenni, és nincs annál jobb. Feladtad, mert neked túl nehéz lett.

– Feladtam Garrettet, mert törődöm vele. Szeretem és nem akarom, hogy tönkremenjen miattam. Érte tettem.

– Ó, baromság, Olivia – vicsorog rám Alex..., ami valójában egy kicsit ijesztő, és hátra dőlök a széken, hogy megpróbáljak távolabb kerülni a hangjában lévő haragtól. – Magadért tetted…, mert túlságosan félsz, hogy valakivel megoszd az egészet. Megsértetted Garrettet és lealacsonyítottad az irántad való érzéseit. Egyoldalú döntést hoztál, és azért vagyok itt édesem, hogy elmondjam… rossz döntést hoztál.

Kinyitom a számat, hogy közbeszóljak, de semmi nem jön ki rajta. Az ajkaim mozognak és biztos vagyok benne, hogy úgy nézek ki, mint egy tátogó hal, de sem bölcsesség, sem felháborodás nem jön ki belőlem. Döbbent csendben dagonyázok Alex durva szavai után.

Alex mély lélegzetet vesz, lassan kiengedi és egy apró mosolyt villant rám.

– Nézd… nem azért jöttem, hogy keresztülgázoljak rajtad. Én csak meg akartam próbálni más nézőpontból megvilágítani a dolgokat.

– És melyik nézőpont lenne az, amit még nem vettem figyelembe? – Nem védekezésként kérdezem, hanem őszinte kíváncsisággal, mert lehet, hogy kétségbeesetten keresek valamit, ami rádöbbent, hogy ebben az egészben valóban tévedek.

– Valóban megérted mennyit változott Garrett, mióta találkozott veled?

Bólintok, elmém több száz emlékben kavarog, amit vele éltem át az elmúlt hónapokban, ami teljes ellentéte annak a selyemfiú nőcsábásznak, aki volt.

– Előnyére változott, miután találkozott veled, mert ezt teszi az emberrel a szerelem. Ezt történt velem és Suttonnal. És ami a legjobban lenyűgöz Garrattben az a csodálatos erő, és bátorság, amit mutatott. Nem ismerek senki mást, aki megtenné, amit ő tett… melletted állt, téged helyezett minden elé, erőt adott, hogy segítsen ennek a leküzdésében.

– Tudom – suttogom szégyenkezve. Szégyellem, hogy mindezt elvettem tőle.

– Akkor hagynod kell, hogy továbbra is erős legyen. Hagynod kell, hogy férfi lehessen és bebizonyíthassa az erejét neked. Elvetted tőle a döntést, hogy veled harcolhasson ez ellen…, legyengítetted a hajthatatlanságoddal és azzal, hogy nem voltál hajlandó beszélni róla. Nem mutattál megbecsülést vagy hálát azért, amit eddig érted tett, szégyellned kellene magad!

Szent szar, ezek a szavak fájnak. Mármint tényleg nagyon, nagyon fáj legbelül.

Lehajtom a fejem és kifejezéstelenül bámulom a csempézett padlót. Nem vagyok hajlandó felnézni rá, és továbbra sem vagyok hajlandó elengedni a legnagyobb félelmemet.

– És mi van, ha meghalok? Mi van, ha hagyom, hogy szeressen, aztán meghalok?

Alex keze az állam alá nyúl. Feltolja, hogy felemelje a fejem és a tekintetem habozva az övéhez kapcsolódik. Együttérzően mosolyog rám, oldalra hajtja a fejét. Közelebb hajol és suttogva mondja:

– És mi van akkor, ha kibaszottul élsz? 

29.fejezet

Fordította: Soraya

Garrett

 

Folyamatosan a Houlihan’s ajtaját figyelem, a tekintetem elkalandozik a három mellettem álló nőről… a válluk fölött, a többi vendég fölött… az átkozott ajtóig, ahol azt remélem, hogy Olivia fog besétálni.

Az a faszfej Alex nem említette nekem, hogy Ő is ott lesz a meccsen ma este. Csak annyit mondott, hogy beugrik a Fleurish-be megnézni és üdvözölni újra itthon, azután pedig különösen csendes volt. Ez így rendben is van… nem akartam kérdezni a részletekről, mert minél többször kalandoznak el a gondolataim Oliviára, annál jobban kinyílnak a régi sebek. Ezért, miután egy kemény hétig e-maileket írogattam neki és soha nem kaptam egy választ sem, végül úgy döntöttem, hogy tovább lépek.

Elengedem őt, ahogy ő is elengedett engem.

És a picsába, még soha nem éreztem magam ilyen pocsékul.

Nyomorultul, mert elveszítettem őt, megbántott és dühös vagyok és mérges, mert ezt csinálta velem. Hogy olyan kevésbe nézte a kettőnk között lévő kapcsolatot. Szeretem őt, az Isten szerelmére, és ő is szeretett engem… korábban legalább is.

A jégen voltam a bemelegítés alatt, amikor a szemem sarkából láttam, hogy Alex az üvegig korcsolyázik és az öklét rázza. Suttont láttam ott a kisöccsével, Glennel, aki viszonzásul Alexnek, szintén az öklét rázta az üvegnek. Hagytam, hogy az arcomra mosoly derüljön, éreztem a melegét, mert nem mosolyogtam gyakran, és már éppen el akartam fordulni. De akkor észrevettem, hogy valaki ismerős áll Glenn mellett. Hosszú, borostyánnal és karamellel csíkozott haj, és sötétbarna a szőke között. Fonatok… mindegyik vállán lóg egy.

Olivia.

A szívem jéggé fagyott a mellkasomban… és talán meg is haltam egy pillanatra, amikor a szemeink összekapcsolódtak. Semmit sem tudtam leolvasni az arcáról… ennyit a szemről, ami a lélek tükre, de ő világosan olvashatott a grimaszból, amit vágtam majd elfordultam és visszakorcsolyáztam a pályára, messze a nőtől, aki darabokra tört.

Minden fájdalmam, minden csalódottságom és minden haragom átváltozott valamivé, amit furcsán felszabadítónak éreztem a mellkasomban. Akkor és ott úgy döntöttem, hogy nem nézek vissza az ő irányába a játék további részében. Megmutatom neki, hogy mit adott fel… egy férfit, aki erős tud lenni és aki tovább lép, ahogy ő megkért rá.

Nem… javítás. Nem kért meg. Kényszerített. Nem adott más választást.

Bassza meg, ez feldühít.                           

Tűzben égtem a meccs alatt. A lábaim erősek voltak, a fókuszom éles volt, és 3-1-es győzelemre segítettem a csapatom, amelyből 2 gólt én szereztem. Hagytam, hogy a játék izgatottsága feltöltsön és a sport iránti szeretetem enyhítse a sajgó lelkemet. És egy rövid időre, elfelejtettem Oliviát.

Jól éreztem magam a meccs után, a csapattársaim szerettek engem, a szurkolók sikítoztak, ahogy kineveztek a meccs legjobb játékosának. Elképzeltem, ahogy Olivia szemei követtek, ahogy visszakorcsolyáztam a jégre az elismerő körömre és kíváncsi voltam, hogy érez-e fájdalmat, mert nem vagyok hajlandó tudomást venni róla. Reméltem, hogy így van, mert amennyire én tudom… a hallgatásából ítélve, csak azt tudom feltételezni, hogy nem érez irántam semmit.

Sosem habozok egy másodpercet sem mielőtt elfogadom Alex ajánlatát, hogy beugorjunk a Houlihan’s-be néhány sörre. Tudtam, hogy Sutton ott lesz és bármibe fogadtam volna, hogy Olivia is ott lesz. Eljött az ideje, hogy az Olivia Felejtő Hadműveletet véghez vigyem, és most jó az alkalom erre, mikor a szemébe bámulok. Képzeld el a lelkierőt, amit mutatnék neki, ha közvetlenül előtte lépnék tovább az életemmel.

– Garrett… olyan szexi voltál ma este a jégen – mondja az egyik nő, amint az egyik kezét a mellkasomra teszi. A szavai halványan behatolnak, és vonakodva leveszem a szemeimet az ajtóról, hogy rápillantsak.

A csaj lenyűgöző – hosszú, sötét haj, csokoládébarna szemek, olyan mellek és popsi, amiért meghalsz. A másik két nő, akik vele vannak, ugyanolyan szép, modellszerű arccal, feszes ruhában, és ígérettel a szemükben.

Hmmmm… három nő egyszerre? Kettő volt a rekordom, de talán itt az ideje, hogy megdöntsem.

És a szemeim ismét önkéntelenül az ajtóra vándorolnak, szinte akarom, hogy Olivia besétáljon. Rám tör a kétségbeesés, mert rájöttem, hogy nem számít, ha tíz nőt viszek haza ma este magammal, ami nem lenne más, mint élvezet a testemnek, soha meg sem fogja közelíteni Olivia egyetlen édes csókját sem.

A harag újra feltör bennem, hogy ezt egyoldalúan elvette tőlem, és az elszántságtól megmerevedem.

– Van kedved velünk bulizni ma este? – kérdi az egyik lány, és újra leveszem a szemem az ajtóról.

De épp mielőtt visszafordulok, hogy válaszoljak a feltűnő szépségnek, meglátom Oliviát keresztül sétálni Suttonnal és Glennel. Elindulnak a hely éttermi részébe, mert Glennt nem engedik be a bár területére. Látom ahogy Sutton szeme összekapcsolódik Alexéval, aki néhány másik csapattársunkkal áll. A fejét a hátsó rész felé dönti és Alex egyetértően bólint, és tudom, hogy követni fogja őket hátulra, ahol nyugodtan megihat néhány sört élete szerelmével.

Igen… én nem. Három nő alatt fogok szenvedni, akik rám támadnak, kurvára egyikük sem érdekli a farkamat. Még egyszer sem állt fel válaszul a kitett dekoltázsokra vagy az érzéki érintésekre, miközben flörtölnek velem.

Kibaszottul nagyszerű. Nemcsak a szívemet törte össze, hanem a farkamat is tönkretette.

A pillantásom visszatér Oliviához, és halványan tudatában vagyok annak, hogy nem válaszoltam a másik csaj kérdésére és ehelyett az ajtót bámultam, mindhárom nő feje megfordult abba az irányba. Olivia tekintete megfog egy pillanatra, majd a szemei a körülöttem álló csajokra vándorolnak.

A barna kezei még mindig a mellkasomon vannak, és idegennek érzem. Vágyom rá, hogy lesöpörjem, hogy megkíméljem Oliviát ettől a látványtól, de nem mozdulok, mert tudom, hogy egy kis részem bántani akarja őt, ahogy ő is bántott engem.

Mikor a szemei visszatérnek hozzám, az arca eltökélten megkeményedik. Hátra dobja a vállait és egyenesen rám és a szexi legénységemre néz. Egy pillantás a bandám felé megmutatja, hogy megvetéssel az arcukon néznek végig Olivián. A barna közelebb lép hozzám, behajlítja az ujjait és a körmeit a mellkasomba vájja.

Olivia teljesen belép a terünkbe, a másik két nőt hátrálásra késztetve. A barna azonban közelebb férkőzik hozzám. Egy pillantást sem vetve a csajra, Olivia rám bámul nyílt sebezhetőséggel és azt mondja:

– Beszélhetnénk?

Az egyik felem csendben azt mondja, Igen. Beszéljünk. Csókolózzunk. Szerelmeskedjünk. Bármit, amit akarsz.

A másik felem, az a rész, amely még mindig szenved a visszautasításától, nem hajlandó neki megadni az örömöt.

Kegyetlenül néma volt felém, mikor úgy döntött, hogy véget vet a dolgoknak, és ez egy olyan fájdalom, amit soha többé nem akarok érezni. Nem tudom, hogy mi ment végbe a fejében. Nem tudom, hogy a szerelem csak egy hazugság volt-e.

Ez a felem… azt akarja, hogy ő is érezze ezt a fájdalmat. Ez a felem bántani akarja őt.

Mielőtt kinyitnám a számat, hogy lekoptassam, a barna egy kicsit közelebb lép és Olivia arcába mászik.

– Nem látod, hogy elfoglalt? Most pedig húzz el!

Még egy hessegető mozdulatot is csinál a szabad kezével Olivia felé, és észreveszem, hogy az ujjain feltűnő, élénk rózsaszín karmok vannak. Olyan giccses.

Olivia, az érettebb nő lévén, természetesen, csak semmitmondóan bámulja a barnát egy percig. Utána a szemei visszatalálnak hozzám, felvonja a szemöldökét az eredeti kérdésére várva a választ.

Rávigyorgok és azt mondom:

– Igen… ahogy látod, eléggé elfoglalt vagyok.

Ott van… fájdalom, kín, zavarodottság azon a gyönyörű arcon. És egy pillanatig igazságosnak érzem. Boldog vagyok, hogy ő is érzi az elutasítás brutalitását, akárcsak én.

Összevonja a szemöldökét és könyörgő szemekkel nézett rám.

– Kérlek.

Egy éles fájdalom nyilall a mellkasomba, amit a szégyen hulláma követ. De elnyomom, azt kiabálva, hogy múljon el. Előhívom az elmúlt hetek nyomorúságának emlékét, hogy megerősítsen engem.

– Bocsi – mondom könyörtelen hangon. – De talán felhívlak valamikor.

Olivia zavarodottnak tűnik. Úgy néz rám, mintha idegen lennék. Letörtnek látszik.

Csillognak a szemei, de sietve pislog, hogy eloszlassa a könnyeket. Megértette, egy kis bólintással tudomásul veszi, de nem lehet nem észrevenni a remegő ajkait, amikor elfordul. A vállai előre esnek, és elkezd utat törni magának a tömegen keresztül a kijárat felé.

Teljes bűntudat uralkodik el rajtam, keményen összeomlok és alig kapok levegőt.

– A picsába – morgom és eltolom magamtól a barnát.

– Istenem, mekkora ribanc – mondja a másik két csajnak, akikkel van, és a bűntudatom teljesen megsemmisült a lángoló dühtől.

A csajhoz fordulok, lehajolok hozzá és az arcába mondom:

– Ringyó…, a tükörbe kellene nézned mielőtt valaki mást ribancnak hívsz.

Mindhárom nő levegő után kapkod és elhátrál tőlem, de többé már rájuk se pillantok. Durván utat török magamnak a tömegben, egyenesen az ajtó felé veszem az irányt. Átesem rajta és gyakorlatilag szaladok Olivia után, aki csak ott áll, a parkolót bámulja. A kezeim felemelkednek, megragadom a vállát, lelassítom a lendületemet.

Megrándul a markomban, szembe fordul velem és abban a pillanatban, hogy meglátja én vagyok az, aki fogja, a teste megnyugszik. A szemei forrón villannak fel és ellöki magát.

– Úgy döntöttél, hogy van egy kis időd, hogy beszéljünk?

A remegő kezemet átfuttatom a hajamon.

– Igen… nézd, elnézést kérek miatta. Én nem azokkal a csajokkal voltam. Ők csak odajöttek hozzám beszélgetni, amikor besétáltál.

A féltékenységtől összehúzza a szemöldökét és keresztezi a karjait a mellkasán.

– Nekem nem úgy tűnt. Az a nő szörnyen barátságos volt veled.

– Nem láttad, hogy viszonoztam volna, ugye? – csapok vissza.

– Bizonyára nem lökted el magadtól – vágott vissza.

Megdörzsölöm mindkét kezemmel az arcom, és mély levegőt veszek.

– Nézd… megpróbáltalak feldühíteni. Bántani olyan módon, ahogy te is bántottál engem. Egyértelműen sikerült, és sajnálom. Nem volt olyan kielégítő, mint gondoltam.

Olivia horkant és egy kis harag kialszik a szemében. Engem néz egy percig, majd azt mondja:

– Sajnálom, hogy bántottalak. Tudnod kell, hogy az indítékom az volt, hogy megakadályozzam a fájdalmadat. Én sosem akartam fájdalmat okozni neked.

Néhány vendég kijön a bárból, hangosak, lármásak. Ez nem az a hely, ahol beszélgethetünk, ezért megfogom Oliviát a könyökénél fogva és a parkoló mélyebb részébe vezetem, távolabb a hangzavartól.

Mikor elengedem, nehéz szívvel és fáradt lélekkel fordulok hozzá.

– Tehát, miről akartál beszélgetni?

Olivia beszívja az alsó ajkát a fogai közé, aggódóm az érzékeny bőre miatt. Lesüti a szemeit, mikor azt mondja: – Hibát követtem el.

– Hibát? – Nem tehetek róla, de gúnyolódok. – Összetörted a szívemet és ezt te hibának hívod?

Igazságtalan, tudom, de nem tehetek róla. Ki kell adnom a dühömet. Ki kell eresztenem a gőzt.

Felém biccent, még mindig az ajkát rágcsálja és a kezeit markolássza, csavargatja őket.

– Sajnálom. Azt hittem, hogy azt teszem, ami a legjobb neked.

– A legjobb nekem? – Vágom hozzá, teljesen felemészt a düh amiatt, amit velem tett. Amiatt, hogy olyan könnyelmű, nemtörődöm volt azzal kapcsolatban, ami köztünk volt. – Kurvára viccelsz velem. Úgy akarod ezt lejátszani, mintha önzetlen lennél?

– Nem. – mondja gyorsan Olivia és könyörögve emeli fel a kezeit. – Hülye voltam.

– Végre egyetértünk valamiben – mondom ingerülten, miközben zsebre teszem a kezeimet.

Egymást bámuljuk egy másodpercig majd Olivia közelebb lép hozzám. Felemeli az egyik kezét és a mellkasomra teszi. Annyival jobb érzés ez, mint amikor a barna megérintett, és Olivia illata beborít engem.

Eláraszt engem.

Lenyűgöz engem.

Fájdalmat okoz.

Meghátrálok tőle és ő könyörög nekem.

– Kérlek, bocsáss meg Garrett. Azt akarom, hogy adjunk magunknak még egy esélyt. Szeretlek és soha nem kellett volna elvennem tőled a választás lehetőségét ebben az egészben.

Veszek egy mély lélegzetet, lassan kiengedem, majd összeszedem magam.

– Azt gondolom, hogy talán ez a legigazabb dolog, amit valaha mondtál.

– Az a rész, hogy szeretlek? – kérdezi.

– Nem, az a rész, hogy nem kellett volna elvenned tőlem a választás lehetőségét – mondom határozottan.

Habozva kérdezi:

– Tehát… megbocsájtasz nekem?

Fogva tartom a tekintetét egy pillanatra, látom a bánatot a szemében. Szörnyen érzem magam amiatt, hogy bocsánatért kell esedeznie. Röviden biccentek és azt mondom:

– Igen, megbocsátok.

Megkönnyebbülés úszik a gyönyörű, zöld szemeiben, és az egész teste nyugodtnak tűnik.

– És megpróbáljuk még egyszer? Adsz nekünk még egy esélyt?

Az ajkaim morbid mosolyra húzódnak. A szemeim szomorúak… tudom, mert érzem a szívemben. Megrázom a fejem és azt mondom:

– Nem. El sem tudom neked mondani, mennyire megbántottál. Visszaéltél a bizalmammal, amit beléd vetettem és nem törődtél a szívemmel. Nem vagyok biztos abban, hogy felül tudok ezen kerekedni.

Leesik Olivia álla és kétségbeesés uralkodik el a szemében. Lehajolok, az arcához dörzsölöm az ajkaimat és azt suttogom:

– Jó volt látni. Vigyázz magadra.

Elfordulok és nem vetek rá még egy pillantást, az ellenkező irányba indulok el a kocsimért. Várom, hogy a felszabadulás és a megkönnyebbülés érzése megcsapjon bármelyik pillanatban. Minél messzebbre sétálok tőle, annál jobban várom, hogy úrrá legyen rajtam. Kivéve… hogy nem történik meg. Mélyen magamba nézek és haragot keresek, ami erőt adhat nekem. De az is eltűnt.

– Mi történt? – hallom és látom, amint Alex kilép a Houlihan’s-ből. Nem válaszolok, de meghosszabbítom a lépéseimet, alig várom, hogy beszálljak a kocsimba és hazamenjek. Azon gondolkodom, hogy egy üveg Jack Daniel’s enyhíteni fogja a kellemetlen érzést.

Alex elkapja a karomat és megállít.

– Garrett… haver, mi történt?

– Semmi – motyogom és elhúzódok előle.

Megragad és durván maga felé pörget. Lerázom a kezét és ránézek:

– Mi a faszt akarsz?

– Tudni akarom, hogy mi történt közted és Olivia között. Láttalak kijönni utána … gondoltam beszélgettek. Tudod … megoldjátok a dolgokat.

Fanyar mosolyt küldök felé és gúnyosan horkantok. – Nincs semmi, amit meg kellene oldani.

– Mi van? Természetesen, hogy van. Nem ezért jött ide ma este? Bocsánatot kérni … hogy mindkettőtök élete visszakerüljön a helyes vágányra.

Elfordulok Alextől és újra az autóm felé indulok. Mögöttem jön, türelmesen vár a válaszomra.

– Igen, ezért jött. Bocsánatot kért és én elfogadtam.

– Akkor miért mész te ebbe az irányba, ő meg a másikba? – kérdezi kedvesen.

– Mert visszautasítottam az ajánlatát, hogy újra együtt legyünk.

Alex halálra váltan megáll és én ránézek.

– Mit csináltál?

– Visszautasítottam. Nem érdekel.

– Hogy lehetsz ekkora idióta fasz? – kérdezi hitetlenkedve. Tudod egyáltalán milyen nehéz lehetett neki így kiszolgáltatnia magát?

Lépek egyet Alex felé és a mellkasára szegezem az ujjamat és vicsorgok.

– Tudod te, hogy mekkora fájdalmat okozott nekem? Széttaposta a belé vetett bizalmamat! Nem tudok szemet hunyni felette.

– Kibaszott idióta vagy! – gúnyolódik és megtorlásképpen megböki a mellkasomat. – Igen, hibát követett el. Egy óriási, hülye hibát. De felismerte. Beismerte. Bocsánatot kért. És bármennyire is haragudni akarsz rá, és bármennyire is nevetségesek voltak az ő cselekedetei, nem tagadhatod, hogy ezek szerelemből jöttek. Nem gyűlöletből, közönyből vagy önzőségből. Azért tette, mert azt hitte, hogy ez lenne neked a legjobb. Azért tette, mert szeret téged. És ha te mindezt eldobod a csökönyös büszkeséged miatt, akkor igen…, egy kibaszott idióta vagy.

Minden egyes szava belém vág… még több bűntudatot okozva és szégyellem magam. Elnézek Alex válla fölött…, vissza a parkoló részre, ahol otthagytam Oliviát. Elment.

Visszanézek Alexre, és mivel nem vallhatom be, hogy bolond vagyok, nemtörődöm módon megrántom a vállam és azt mondom:

– Úgy tűnik, hogy egy kibaszott idióta vagyok. – Elfordulok tőle, újra az autóm felé veszem az irányt, a vállam fölött kiáltom. – Később találkozunk.