26 - 27. fejezet

 26. fejezet

Fordította: Skybright

Olivia

 

Kinyitottam a Fleurish hátsó ajtaját, a furgon kulcsát pedig felakasztottam a riasztó panelje mellé. A szállító pasi éppen beteg, ezért én viszem a napi kiszállítást Stevie-nek, ami kész rohanás. Stevie-t és Garrett-et otthagytam a boltban, hogy folytathassák a beszélgetést a rákomról. Dr. Yoffman-nal történt megbeszélés után, Garrett elkísért engem a munkába, tudva, hogy Stevie-t nem érdekli, hogy ott van, mert szerelmes volt Garrett-be. Ami teljesen oké volt a számomra, nem esett nehezemre, hogy Garrett-et a közelemben tudhassam. De amint beértünk, Stevie azonnal tudni akarta, hogy hogyan mentek a dolgok, és Garrett vevő volt rá, belekezdett a monológjába, arról, amit Dr. Yoffman mondott. Aztán elkezdtek spekulálni, követelni, terveket szövögetni, hogy ki fizesse a következő kezelésemet, és elkezdtek azon veszekedni, hogy ki legyen mellettem a következő csontvelő biopsziánál. Garrett javasolta, hogy döntsék el kő, papír, ollóval, tudtam, hogy most van esélyem lelépni. Ez elég volt ahhoz, hogy bármelyik nőt az őrületbe kergesse, ezért megragadtam a szállító furgon kulcsait és elvonszoltam a seggem onnan. Még a hátsó részen is hallottam, hogy csendesen beszélgetnek. Imádkoztam, hogy keressenek valami érdekesebb témát, mint az én rákom. Amíg átsétáltam az előszobán és vettettem egy pillantást a tervezői szobára, ahol Garrett Stevie mellett ült, aki éppen a beosztáson dolgozott. Garrett az egyik csípőjével a széknek támaszkodott a könyöke pedig a munkaasztalon nyugodott. Rohadtul gyönyörű volt, el is állt tőle a lélegzetem. Elnyomtam egy kuncogást, miközben figyeltem ahogy kinyúl egy zöld növény felé amit belenyom a szappan alapba és Stevie rácsap a kezére.

– Vedd el a kezedet a remekművemről! – vicsorogja Stevie.

– Furcsának tűnt messziről – válaszolta simán Garrett.

– Mindegy! Nem is tudsz semmit erről a dologról.

Megálltam egy kicsit és figyeltem őket. Az utóbbi hónapok közel hozták egymáshoz őket, főleg az irántam való aggódás segített ezen sokat. Tudom, hogy Stevie kicsit bele volt esve Garrett-be és szégyentelenül flörtölt vele. Garrett az elején zavarban érezte magát, de most már vissza cukkolta Stevie-t, akinek az arca ilyenkor olyan rózsaszínre váltott, amit ritkán láttam rajta.

– Szóval, hogy gondolod, Olivia tényleg keresztül tud ezen menni? – kérdezte Stevie csendesen, miközben lepöckölt pár levendula rózsát a tervekről.

– Ő egy igazi harcos alkat, tudni fogja ezt kezelni, erőben és kellemben nincs hiány. Ő egy csodálatos nő és szerencsés vagyok, hogy az enyém.

A mellem duzzadt a szavaitól és úgy döntöttem, hogy hallgatózom még egy kicsit. Azt hallani, hogy szeret engem, kicsit felkavarta bennem az érzelmeket. Abban a pillanatban, amikor elhagyta a száját ez a szó, szétáradt a béke és az öröm bennem. Nem ez volt az első alkalom, hogy hallottam valakitől ezt a szót, de most először váltottak ki belőlem érzelmeket. Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak neki, mivel kétség nélkül én is szerettem őt. Hogy ne tenném, hiszen minden elképzelésemet beteljesíti, arról, hogy milyen lehet a szerelem. De a szavak bent ragadtak, amitől nehéznek éreztem magam, hiszen az életem most kész rendetlenség. Még mindig bűnösnek éreztem magam attól, amit Garrett ellen követek el azzal, hogy hozzám láncolja az életét, én meg nem tudok neki mást adni, csak az itt és mostot. A jövő számomra túl bizonytalan ahhoz, hogy elképzeljek egy hosszú távú kapcsolatot ezzel a csodálatos férfival.

– És te hogy bírod? – kérdezte szimpatizálva Stevie. – Tudom, hogy mindenki most Oliviára fókuszál, de tudom, hogy neked is nehéz.

Arra számítottam, hogy Garrett elbagatellizálja az érzéseit, mert azt gondolja, hogy én erős vagyok és kezelem ezt az egész helyzetet. De a legnagyobb meglepetésemre, látom, ahogyan Garrett vállai megereszkednek és mindkét karjával az asztalra támaszkodik, miközben egy ideges sóhajt hallat.

– Ez bonyolult Stevie! Minden nap, amit vele töltök egy csodálatos, végeláthatatlan felfedezés. – Garrett szavai nyomot hagytak bennem és az az érzésem támadt, hogy vannak dolgok, amiket nem mond ki. Stevie-nek is feltűnt a dolog és rá is kérdez:

– De?

– De ez meg is rémiszt. Tudni azt, hogy bármikor elveszíthetem emiatt.

Stevie keze megáll a munkában és Garrett felé fordul, miközben a vállára rakja a kezét biztatásképpen.

– Tudom, ez engem is rág belülről.

– Tudod, hogy mi a legrosszabb? – kérdezi Garrett – Hogy elképzeltem, már azt is, hogy mi lenne akkor, ha meghalna. Ez kínoz engem, már Gina temetése óta, azt figyelve, hogy ez mennyire tönkre tette Zack-et. Tudom, ha ez bekövetkezik, akkor engem is tönkre fog tenni.

A kétségbeesés fájdalma járja át a testemet, a mellkasomtól indult el és érzem, ahogyan hideg lesz tőle a testem. A szívem fájdalmasan lüktet a könyörtelen bűntudattól. Garrett sose mondta ki ezeket a félelmeket, de hogyan is tehette volna? Azzal töltötte az idejét, hogy bennem tartsa az erőt, biztosítva engem, hogy pozitív maradok. Nem azon ügyködött, hogy az ő félelmei is zavarjanak engem. A szerelem nagy meleget és biztonságot ad, de a szerelem fájdalmas is egyben. A legrosszabb félelmeim beigazolódtak, Garrett szerelme irántam fájdalmat, tortúrát és bizonytalanságot okoz neki, és ezeket nem is osztja meg velem, mert nem akar teher lenni a számomra. Ezeket a vállain hordja, akár csak a betegségemet. Azon gondolkodtam, hogy találhat ebben bármi jót is? Hogy hozhatná el neki azt a boldogságot, amit megérdemel ez a kapcsolat?

Könnyes szerrel gyorsan megfordulok, nem vagyok egy bőgő masina, de most úgy érzem, hogy össze kellene gömbölyödnöm és jajgatnom az egész helyzet igazságtalansága miatt. Kicsusszantam a vészkijáraton, megragadtam a teherfurgon kulcsait és visszaszálltam az autóba. Szükségem volt arra, hogy egy kicsit távolabb kerüljek és gondolkodjak arról, hogy mit is tegyek. El kellett döntenem, hogy vagyok-e annyira önző, hogy megtartsam Garrett-et, még akkor is, ha én leszek a végzete.

 

Garrett olyan lassan mozgott bennem, hogy szinte fájdalmat okozott, szeretkezett velem nem baszott és ez egy nagy különbség volt. A tekintete az enyémbe mélyedt, a szerelem ott ragyogott a szemében. Lehajolt hozzám és szenvedélyesen megcsókolt, a csípőjével bágyadtan pumpált, ami fantasztikus érzés volt. A kapcsolatunk egyre mélyebb és mélyebb lett. Minden egyes lökéssel feltöltött engem törődéssel, de közben fájdalommal is. Tudva, hogy elveszek mindent, amit Garrett kíván nekem adni és ettől kicsit szégyellem magam, mert a kapcsolatunk egyre erősebbé válik. De a legrosszabb az lenne neki, ha velem történne valami. Tudom, hogy nem úgy értette, hogy kötelezettség lennék a számára, hanem úgy, hogy fontos vagyok neki, sokkal fontosabb, mint a hoki. Még egy ok, hogy bűnösnek érezzem magam. Mert minden, amiről még nem tudunk betegségemmel kapcsolatban, foltot hagy a lelkén, és minden, ami őt bántja azzal magamnak ártok. Ez az, ami kicsit visszavesz a ragyogásból. A sötétség rettegéssel és szorongással tölt el.

– Velem vagy bébi? – kérdezi Garrett, miközben mélyebben hatol belém.

– Igen – válaszoltam, miközben a kezemmel átkaroltam a nyakát, lehúztam magamhoz még egy csókra, próbáltam, hogy minden mozdulatomból érezhesse, hogy mennyire szeretem. Átkozottul szerettem és ez még jobban megsebez. – Veled vagyok.

Egyelőre.

Garrett kettőnk közé helyezi a kezét, megkeresi a csiklómat, így hajtva a csúcspont felé.

– Közel vagyok, érjük el együtt – a szavai csak még szélesebbre tárják a szívemen a repedést a kétértelműsége miatt.

Megragadom az ujjait és keményebben magamhoz nyomom, amire válaszul nagyot nyögök, a csípőmet hozzá érintem az övéhez. A szívemben sokféle szarság lehet, de a testem nagyon is akarja őt. Vágyom erre a kapcsolatra, még akkor is amikor a fejem azt mondja, hogy rosszul teszem, hogy ezen az úton vezetem őt. Még egy erős lökés és kezdek elélvezni, engedem magam sodródni az élvezetekben, ami eláraszt, egyszerre bánt és hajt felé. Garrett teste megremeg, összeszorítja a szemeit, a nyaka megfeszül ahogy kezd elélvezni, elmenni velem.

Gyönyörű és káprázatos, a legcsodálatosabb férfi, akivel valaha is találkoztam. Egy hihetetlen férfi, akit ott fogok hagyni. Apró zokogás hagyja el a számat a szememből pedig könny szökött ki, Garrett lebámul rám az aggodalomtól összevont tekintettel.

– Jól vagy?

Élénken bólintok és mosolyt ragasztok az arcomra.

– Igen, csak ez teljesen elsöpört engem.

A mosoly, ami felragyog az arcán az ragyogó, a szájával simogatja az enyémet. Még mindig érzem magamban ahogy lüktet miközben megcsókol.

– Minden, ami veled kapcsolatos elborít engem. – mormolja – De azt nem szeretném, hogy elhallgass valamit előlem, jó?

Nem tudok válaszolni neki, mert közben magamhoz húzom és megcsókolom. Minden erőmet és szerelmemet beleadom ebbe a csókba, hogy ő is érezhesse, hogy mit érzek. Nem tudom kimondani neki a szavakat, amiket hallani szeretne, nehogy félreértse. Nem szeretném, ha még több indoka lenne arra, hogy szeressen. Garrett legurul rólam és engem is magával húz, így át tud ölelni engem a karjával. Az arcomat a mellkasára fektetem és kifelé nézek a hálószobám ablakából. Csendben fekszünk egymás mellett, miközben visszaérünk a földre az orgazmusok után. Az ujjai a karomat majd a csípőmet simogatják, az ajka a homlokomat puszilgatja.

Azt gondoltam, hogy most van itt az idő egy kis szünetre.

– Figyelj, azt hiszem megyek és meglátogatom az anyámat – mondom habozva. – Van pár nap szabim és már nagyon hiányolom őt.

Garrett karjai szorosabban fognak körbe:

– Ez egy jó ötlet, bár nagyon fogsz hiányozni.

Igen, te is hiányozni fogsz nekem – gondoltam, de nem mondtam ki hangosan – valószínűleg teljesen őrült módon fogom hiányolni.

– Nem tudom még, hogy meddig fogok nála maradni. – Nem tudtam hosszú távra maradni nála, hiszen hamarosan elkezdődik a következő kezelésem, de úgy éreztem el kell tőle távolodnom egy kicsit érzelmileg is. – Sok szabadságom van és Stevie is ad plusz szabit, ha arra lesz szükségem.

– Biztos vagyok benne, hogy ad – elmélkedett Garrett. – Stevie imád téged és az anyukád is örülne neked.

– Igen, biztosan – motyogtam, miközben nem tudtam, hogy hogyan mondjam el neki a céljaimat.

– Önzőnek tűnök, ha azt mondom iszonyúan utálni fogom, amikor nem leszel mellettem? – a hangja tele volt ugratással.

– Nem vagy önző egy cseppet sem. – mondom kifulladva

Nem olyan önző, mint amilyen én vagyok.

– Mikor mész? – kérdezi jókedvűen. – Biztos akarok abban lenni, hogy a lehető legtöbb orgazmust tudom belőled kicsikarni, még többet, mint korábban.

– Nem tudom még – mondtam zavartan –, pár nap múlva.

Garrett felnyom magán, hogy a szemembe tudjon nézni.

– Mi a baj? Nem is kaptad be a csalit, amit az orgazmusokról mondtam neked. Mondd el, hogy mi a baj, bébi!

A szemei kíváncsiságról és aggodalomról tanúskodtak. Nagyon is jól ismer már és ez azt is bizonyította, hogy mennyire közel kerültünk egymáshoz. Meredten nézek a szemébe és a számat mosolyra húzom, csak így tudok az arcába hazudni.

– Semmi baj, csak a legutóbbi orgazmus, amit kaptam tőled, teljesen szétrázott.

Garrett egyenesen a szemembe néz és onnan próbálja meg kilesni, hogy vajon hazudok-e. Nem voltam benne biztos, hogy bevette a szavaimat, amin nem is csodálkozom, sose voltam jó a hazudozásban. Korábban feljebb tolt engem magán így a lábammal körbe ölelem a derekát. A kezeimmel a mellkasán támaszkodom, így suttogom neki:

 – Te is nagyon hiányozni fogsz nekem.

Ez volt az abszolút és fájdalmas igazság.

– Szeretlek, Olivia! – a szavai most csak plusz súlyt raknak rám, a szavai fojtogatóan hatnak rám.

Még azzal a tudattal is, hogy még jobban megbántom őt ezzel a vallomással, lehajoltam és megcsókoltam. Miután elhúzódtam, egy újabb igazságot mondok neki:

– Én is szeretlek téged.

Ó, ez egy óriási hiba volt. Látom, ahogy Garrett arca átváltozik, mikor felfogja a szavaimat, ez volt a legtisztább odaadást és szerelmet tükröző arckifejezés, amit valaha is láttam emberen. Káprázatos mosolyt küld felém, csodálatot és boldogságot látok benne.

A keze megfogja hátul a fejemet és közel húz magához, de mielőtt a szánk összeért volna ezt suttogja:

– Basszus Olivia, el sem tudom mondani neked, hogy ezek a szavak milyen jól hangzanak. Ezek a legédesebb szavak, amiket valaha is hallottam.

Az ajkai megérintik a számat, először csak gyengéden aztán a szenvedélyesen. A fogai a számat karistolják, a nyelve követi, hogy enyhítse a harapást. A karjával szorosan tart miközben az nyelveinkkel szeretkezünk.

Megfordít engem, majd csókokkal borítja a testemet, nyalogatja a mellemet, a mellbimbóimmal játszik. Megmutatja, hogy mennyire imádja a testemet és azt is, hogy hányféleképpen szereti. Garrett szétnyitja a lábaimat, a nyelvével megtalálja a testem közepét. Olvadt forróság indul el bennem, szeretet és odaadás söpör végig rajtam. Felszabadítóan hatottak rá a szavaim, de egyben fájdalommal börtönözték be a szívemet. Fájdalommal telve gondolok arra, hogy milyen nehéz is lesz majd mind a kettőnknek, amikor elengedem.

27. fejezet

Fordította: Dandelion

Garrett

 

A bíró a sípjába fúj – hosszú, éles sípszó, amely azonnal megállítja a játékot. Viszont nem akadályozza meg Lucas Brinsont abban, hogy utánam jöjjön. Kidüllesztett mellel lök a jéggel párhuzamosan. Mellkasa szilárdan az én mellkasomnak csapódik, hátrafelé lök egyenesen a palánknak, a sisakom hangosan megreped.

Rá bámulok, még akkor is, amikor a botját magasabbra tolja, éppen az állam alá, a teljes súlyát beleadja.

– Csak ennyit tudsz, te picsa? – kiáltok rá, a nyálam fröcsög a számból.

Esélye sincs, hogy válaszoljon, vagy megtoroljon, mert elárasztottak mindkettőnk csapatának tagjai, próbálva szétválasztani minket. Egy másik bíró ugrik be és Brinsont eltolja tőlem.

– Meghaltál köcsög! – ordít rám.

Küzdök, hogy megszabaduljak, az engem tartó kezektől.

–  Csináld, seggfej!

A bíró újra belefúj a sípba, és Alexnek sikerül megragadnia a trikóm hátsó részét, elkezd a pad felé húzni.

– Nyugodj le Garrett! – morog rám.

Megfogom a vállát, és egy lassú hurkot írok le a korcsolyával, miközben Brinsonra nézek. A bíró az üveghez siklik, ahol a pályabírók ülnek, egyik karját egyenesen kinyújtja, és a másik kezével apró mozdulatot tesz körülötte. Nem meglepő, hogy büntetésben részesít.  Végighasítottam a kurva jobb karját, és csodálatos volt a haragomat és frusztrációmat levezetni rajta.

A bíró visszakorcsolyázik hozzám és a kapu felé mutat, ami az öltözők felé vezet.

– Szabálytalanság Samuelson. Ki van állítva.

A bemondó pont a sarokban van, ahogy hallom: „Vágás miatti büntetés a Cold Fury hetvenkettes játékosának, Garrett Samuelsonnak… szabálytalanság. Öt perc verekedésért a Washington Breakers nyolcvanegyes játékosának, Lucas Brinsonnak.”

– Ja, hát baszd meg Thompson! – kiáltom a bírónak. Felé korcsolyázok, hogy megosszam vele további gondolataimat, de Alex újra elhúz.

– Fogd be a pofád! – vicsorog rám Alex. – Mi a fene bajod van? Megpróbálod elveszíteni nekünk ezt a meccset?

– Baszd meg seggfej! – vicsorgok vissza rá és kiszabadítom magam. A kapu felé korcsolyázok, és kilépek a jégről, visszamegyek az öltöző felé a tömeg zúgolódó és éljenző hangjára.

A haragomat nem csökkenti, hogy távolabb kerülök a meccstől. Inkább nő, mert egészen biztos vagyok benne, hogy mikor előhúzom a telefonomat az öltözőszekrényemből, nem lesz rajta sem szöveges, sem hangüzenet Olíviától. Három napja nem hallottam felőle… semmit, mióta Portlandbe ment meglátogatni az édesanyját.

Először aggódtam, de Steve azt mondta, hogy neki írt, hogy megérkezett és éppen az édesanyjával lazul. Felhívtam…, egyik üzenetet hagytam a másik után, és ő nem reagált. Elég kétségbeesetten üzentem, és könyörögtem neki, hogy beszéljen velem.

Kibaszott semmi.

Lement a térképről és egyáltalán nem vesz rólam tudomást, emiatt minden azóta eltelt percben féktelen harag száguld keresztül rajtam.

A csapattársaimon és a meccsen töltöttem ki…, hagyni, hogy a dühöm legyőzzön, elkövetni egy hülye szabálytalanságot, éppen most kiváló példa erre. De bassza meg! Túl bonyolult szenvedéllyel játszani, amikor a szívemből a szart is kiverik.  

Éreznem kellett volna, hogy valami nincs rendben, amikor Olivia elment. Némileg visszahúzódott és került, mióta találkozott dr. Yoffmannal, különös, hogy nem hajlandó megmondani mikor tér vissza. Jónak tartottam, hogy szabadságot vett ki, hogy meglátogassa az édesanyját, de a saját önző vágyam, hogy visszakapjam és a közelemben legyen, késztetett arra, hogy hajszoljam őt és valami tervet eszeljek ki az utazására. Próbált úgy találkozni, mint egy szabad szellem, rögtönözni akart dolgokat, időt akart tölteni az édesanyjával, de mélyen legbelül észrevettem, hogy volt valami más van emögött.

A legbeszédesebb az a tény volt, hogy nem volt hajlandó újra kimondani azt a három aprócska szót. Azon az éjszakán mondta őket, amikor találkozott Dr. Yoffmannal…, közvetlenül azelőtt, hogy lementem hozzá és a nyelvemmel mutattam meg neki mennyire szeretem. De azóta szorosan elzárva tartotta a szavakat. Ezután soha nem hallottam őket, még akkor sem, amikor kivittem a repülőtérre és felraktam a repülőre.

Azután sem, hogy a karjaimba húztam, és kétségbeesetten átöleltem, puhán megcsókoltam, és mondtam neki mennyire szeretem.

Mennyire fog hiányozni.

Ujjait belemélyesztette az ingembe, szorosan belém kapaszkodott. Majdnem kétségbeesetten.

Azt suttogta:

– Te is hiányozni fogsz nekem. Nagyon.

Ezek a szavak nem tűntek jóslatnak, vagy rossz előjelnek, de visszatekintve nyilvánvalóan mást jelentettek neki, mint nekem.

Számomra ez csupán ideiglenes búcsú volt. Neki gondolom végleges.

Természetesen nem tudom biztosan, mert kibaszottul nem fog beszélni velem, és emiatt vagyok dühös.

Öt lépésnyire az öltözőszekrényemtől, megfogom a botomat, és nekidobom a fa szekrényeknek, ahol lepattan és a padlónak csapódik. Megrázom a fejem, leveszem a kesztyűimet és nagy erővel leülök a padra. Veszek egy mély levegőt, és felkészítem magam a további csalódásokra.

A telefonomat kihúzva a táskámból bekapcsolom, és azonnal meglátom a várakozó üzenetet.  A szívverésem felpörög, és hirtelen rábökök az üzenet ikonjára, reménytelenül remélve, hogy Oliviától jött.

A neki küldött utolsó üzenetemmel le akartam venni a lábáról, hogy válaszoljon. Rövid volt és lényegre törő.

Válaszolj, különben a következő géppel Portlandbe repülök.

Keserű csalódás buborékol belülről, amikor látom, hogy az üzenet nem tőle, hanem Stevie-től jött. Ő lett a lelki szemetesládám… az egyetlen, aki igazán tudja, hogy érzek Olivia iránt, de ő is olyan tanácstalan, mint én, amikor Olivia belső agyműködéséről van szó. Elutasította a hívásait, de küldött neki egy üzenetet, amiben csak annyit mondott, hogy szüksége van egy kis időre egyedül és hamarosan jelentkezik.

Alexnek és Suttonnak ugyanezt az üzenetet küldte.

Nekem… én semmit nem kaptam tőle. Ez kiborít, bassza meg!

Bár nem Stevie az, akiről hallani akarok, az üzenete egy kisebb békességet hoz. Amikor rájöttem, hogy a törekvésem, hogy a mobilján keresztül érjem el Oliviát nem működik, eldöntöttem, hogy megkerülöm és az egyetlen olyan emberhez fordulok, akiről tudom, hogy határozottan az én oldalamon áll.

Az üzenete egyszerű volt. „Hívj fel! Van egy ötletem.”

Aznap most először mosolyogtam. Ez egy ravasz mosoly, mert még nem végeztem Oliviával. Lehet, hogy ő kerül engem, de én meg fogom találni a módját, hogy elérjem…, hogy végre szóba álljon velem. És nyilvánvalóan Stevie segítségét fogom használni.

Az öltözőbe beszűrődik a dübörgő játékosok zaja, visszateszem a telefonomat a táskámba.

– Samuelson... az irodámba... most! – Pretore kiált rám. Tudom, hogy nagy szarban vagyok, de úgy tűnik nincs elég energiám, hogy foglalkozzak vele. A gondolataimat Olivia emészti fel, és amíg nem találom ki, hogy mi a fene jár a fejében, kurvára semmi sem érdekel.

 

A meccs után lemondtam Alexet. Nem nyertünk, ezért nem volt ünneplés a Houlihan’s-ban, de Alex elhívott egy csöndesebb bárba, ahol nyugodtan sörözhetünk és „beszélgethetünk”. Nem volt kedvem beszélgetni vele, ezért kimentettem magam, ő pedig aggódva nézett rám. Nem foglalkoztam vele és most itthon vagyok.

Lerúgom a cipőmet lehuppanok a kanapémra, és tárcsázom Stevie-t. A második csengésre felveszi.

– Hülye büntetés csajszikám! – korhol rám. Nem tudok nem vigyorogni, mert Stevie vonakodó hoki rajongó lett. Vagy inkább Garrett Samuelson rajongó, mert Olivia áthívta a lakásába, hogy az összes idegenbeli meccsemet megnézze.

És… jaj… ha csak Oliviára gondolok, ahogy otthon ül Stevie-vel, és szurkol, amíg távol vagyok, fájdalom lüktet a mellkasomban. Kíváncsi vagyok nézte-e a mai meccset, de nem hiszem. Azt mondta Maryananak nincs TV-je.

– Igen, tudom, de leszarom. Mi az ötleted?

– Oké, itt van, amire gondoltam – mondja Stevie elhaló suttogással.

– Van veled valaki? – vágok közbe.

– Mi? Nem, miért? – kérdezi meglepetten.

– Suttogsz. Miért suttogsz?

– Nem tudom – mondja Stevie ingerülten. – Készülök mindent eltitkolni, úgyhogy úgy éreztem a suttogás helyénvaló.

– Bassza meg, furcsa vagy – morgok a telefonba, mire Stevie lányosan kuncog.

– Oké, nyilvánvaló, hogy nem foglalkozik velem, veled és Suttonnal. Fogalmam sincs miért nem vesz tudomást rólad, de az világos, hogy azért tojik magasról rám és Suttonra, mert egyértelművé tettük a számára, hogy a te oldaladon állunk.

– Tényleg? – kérdezem meglepődve.

– Természetesen édesem – motyogja Stevie. – Kettős támadást hajtottunk végre hangüzenetekkel és sms-ekkel, hogy emelje fel a seggét, és hívjon fel téged.

Meleg hála érzése kerít hatalmába, mert fogalmam sem volt, hogy beszéltek Oliviával. Azt hittem Stevie csak meghallgat, mikor kiöntöm a lelkemet, és Suttonnal nem igazán beszéltem erről, mert nem igazán állt az én oldalamon, amikor ez elkezdődött. De, most, hogy tudom, hogy ő is az én oldalamon áll, legszívesebben megölelném.

– Szóval, mi a nagy ötlet? – kérdezem, visszatérve az igazi kérdéshez.

– Bevonjuk Maryanát is. Szükségünk van egy bennfentesre – mondja Stevie ismét elhaló suttogással, és én tudom, hogy minden számomra Küldetése: Lehetetlent teljesített.

– Valaki bennfentesre? – kérdezem szórakozottan. – Nem a Fort Knox-ba törünk be.

– De igen – érvel Stevie. – Vagy legalábbis valami olyasmi. Bármi is legyen az oka, Olivia nagyon elzárkózott.

Ez pontosan így van. Sikerült eltaszítania magától a három legjobb barátját bármiféle magyarázat nélkül.

– Mit tehet az édesanyja?

– Kurvára észhez térítheti – mondja Stevie határozottan, és tudom, hogy komolyan gondolja, mert ritkán káromkodik. – Fel kell hívnod! Most azonnal. Nem sokkal ezelőtt beszéltem vele, és nagyon aggódik Oliviáért.

– Miért? – kérdezem, hirtelen félelem hasít belém. – Jól van?

– Jól van… fizikailag, de… nos, csak hívd fel Maryanát! Beszélni akar veled.

Stevie megadja Maryana számát, de nem tárcsázom azonnal. Helyette átöltözöm, egy edzőnadrágot és egy kopott pólót választok. Magamhoz veszek egy sört a hűtőből, és elindulok a hátsó teraszra. Ez az egyik kedvenc helyem a kikapcsolódásra, különösen éjszaka, amikor a medence lámpáim világítanak, és az apró hangsúlyos lámpák a perem körül halkan pislákolnak, megvilágítva a különböző növényeket az ágyásokban.

Ledőlök a kanapéra, felhúzom a lábam és nagyot kortyolok a sörömből. Mély lélegzetet veszek, kifújom és tárcsázom Maryana számát.

– Helló – szól bele azon a dallamos hangján, ami szivárványokra és unikornisokra emlékeztet.

– Maryana… Garrett vagyok – mondom, miközben az ujjammal letörlöm a párát a sörösüvegről.

– Garrett… drágám! Úgy örülök, hogy hívtál! Beszéltél Stevievel?

– Igen… épp az imént. Azt mondta aggódsz Oliviáért.

– Igen, és érted is aggódom. Mindkettőtökért aggódom. Mi történt?

Mélyet sóhajtok és leteszem az üveget a betonra. Megdörzsölöm az arcom és felnézek a csillagos égre.

– Fogalmam sincs. Minden rendben volt… valójában tökéletes. Azt feltételeztem, hogy elment meglátogatni téged, és hamarosan visszajön. Most nem válaszol sem a hívásaimra, sem az üzeneteimre.

– Velem sem beszél. Kérdeztem rólad, és nem mondott semmit. Nem akar beszélni Stevievel és Suttonnal sem. Ez nem vall rá.

– Mondta, hogy mikor jön vissza?

Maryana egy pillanatig hallgat, majd azt mondja: – Nem hiszem, hogy visszamegy a következő kezelésig.

– Bassza meg! – fújom ki a levegőt ingerülten, majd azonnal bocsánatot kérek. – Bocsánat! De az még két és fél hét.

– Tudom – érez velem együtt Maryana. – Van rá mód, hogy iderepülj? Kénytelen lenne beszélni veled.

Megdörzsölöm az orrnyergemet, mert tompa fájdalmat kezdek érezni a szemeim mögött.

– Nem tudok. Nincs egy meccsünk sem a nyugati parton néhány hónapig. És ha meg is tenném, nagyon sűrű a menetrend, nem lenne semennyi időm.          

Ebben a pillanatban és életemben először utálom a munkámat. Gyűlölöm, hogy ennyire leköt és nincs egy kis szabadságom sem, amivel felszállhatnék egy repülőre, Olivia elé állhatnék, hogy megtudjam, mi a fene folyik itt.

Maryana hallgat, és az az érzésem, hogy nem fog tudni segíteni nekem, ahogy Stevie vagy Sutton sem. Úgy tűnik, lehet, hogy Oliviát elveszítettem, amíg vissza nem tér a kezelésre, és attól félek, még több idő telik el bármilyen kommunikáció nélkül, ami további éket ver közénk.

Teljesen biztos vagyok benne, hogy ez Olivia terve.

– Ó, cseszd meg! – hallom, ahogy Maryana belefúj a telefonba.

– Mi az? – kérdezem.

– Csak tartsd… a hálószobámban vagyok.

Maryana hallgat, de hallom ahogy nyílik az ajtó, puha léptek, majd újabb ajtónyitás.

– Téged keresnek – Halványan hallom Maryana hangját, és rájövök a telefon már nincs az arca közelében. Látom a fejemben, ahogy a keze Olivia felé nyúl és tudom, hogy pontosan ez történt, amikor meghallom Olivia hangját. – Ki az?

Csak néhány apró szó – nem az a három szó, amiért ölni tudnék, hogy halljam, de csak néhány szó a gyönyörű hangján – ami megdobogtatja a szívemet a mellkasomban.      

– Garrett az – hallom, ahogy Maryana mondja, és kemény éle van a hangjának. Nem gondoltam volna, hogy Maryana tud „kemény” lenni, de úgy tűnik tud, ha van rá oka.

– Nem akarok beszélni vele – mondja Olivia határozottan.

– A fenét nem – mondja Maryana. – Nem tudom mi az ördög folyik itt, de egész napra bezárkózol a szobádba; nem állsz szóba velem, Stevievel, Suttonnal, vagy Garrettel, és mindannyian betegre aggódjuk magunkat. Most felemeled a feneked, és beszélsz ezzel az emberrel. Tartozol neki legalább egy magyarázattal. Ez az érett viselkedés.

Csend és én elképzelem, ahogy Maryana és Olivia mérgesen bámulnak egymásra. Aztán csoszogó hangokat hallok, hangos levegővételt és aztán Olivia szól bele a telefonba:

– Szia.

– Szia – válaszolom, és nekem, aki kétségbeesetten próbálta rávenni Oliviát, hogy beszéljen velem az elmúlt három és fél napban, hirtelen nem jönnek a számra a szavak.

Megköszörülöm a torkomat, és a legnagyobb gondommal kezdem.

– Jól vagy?

– Igen – mondja halkan. – Jól vagyok.

– Miért nem válaszoltál a hívásaimra és az üzeneteimre? – kérdezem és nem tehetek róla, de harag érződik a hangomon.

Nem válaszol és a csend fülsiketítő. A haragom fokozódik, felforrósodik, és dühbe csak át.

– Az Isten szerelmére Olivia! Mi az ördög történik veled? Minden tökéletesnek tűnt, amikor te egyszer csak eltűntél a színről.

– Tudom – mondja reszkető hangon.

– Mi az? – kérdezem hálásan, amiért legalább szóba áll velem. – Tettem valami rosszat?

– Nem – hadarja a telefonba. – Nem, természetesen nem. Mindent jól csináltál. Én csak… Én csak…

A hangja elcsuklik, bizonytalanságban hagyva engem.

– Te csak mi? – kérdezem, próbálva megtartani a hangszínemet…, a türelmemet.

Az Isten szerelmére! Mondd már! – sikítok belül.

Olivia mély lélegzetet vesz, és halk suttogással engedi ki a szomorúságát.

– Meghallottam, mikor Stevie-vel beszéltél.

Az agyam pörögni kezd, próbálok visszaemlékezni minden beszélgetésemre Stevie-vel, hogy mondtunk-e bármit, ami felbosszantotta. Nem jut eszembe semmi.

– Mit hallottál meg? – kérdezem.

– Aznap találkoztunk Dr. Yoffmannal…, visszaértem a szállításokból, te és Stevie pedig a Fleurish-ben beszélgettetek.

– Oké – hadarom, mert nem hiszem, hogy mondtunk bármit, ami miatt megharagudhatott.

– Hallottam, hogy elmondtad neki, hogy belepusztulnál, ha meghalnék. Milyen szörnyű volt neked végig nézni, amin Zack keresztülment.

– Ez így van – ismerem el, mert továbbra sem vagyok biztos benne, hogy emiatt miért távolodott el tőlem.  Belepusztulnék, de ez biztosan nem újdonság a számára.

– Nem tudok ezért felelősséget vállalni – mondja Olivia törékeny hangon, szavai súlya mégis keményen belém hasítanak.

– Felelősséget? – kérdezem döbbenten. – Mit értesz ezalatt?

Újra csend, de tudom, hogy Olivia próbálja össze szedni a gondolatait, így türelmesen várok. Mikor végre megszólal, olyan visszavonhatatlanság van a hangjában, hogy felfordul a gyomrom.

– Rossz választás vagyok neked Garrett. Túl sok az ismeretlen, és megérdemled, hogy valaki teljesen az életed része legyen. Valaki, akiben biztos lehetsz, hogy örökké melletted lesz. Önző dolog volt tőlem, hogy egyáltalán kapcsolatba bonyolódtam veled és az is, hogy nem akartalak elengedni téged…, mélyebbre kerültem veled… és ez csak még inkább önzővé tett.

– Nem értem – krákogok, mert basszus, ha ebből bármit is értek.

– Ez nagyon egyszerű – mondja. – Szeretlek Garrett. Nagyon. De szerintem a szakítás fájdalma könnyebb lesz neked, mint a fájdalma annak, ha esetleg egy nap meghalok. Hidd el, hogy jobb lesz így.